A Direktórium konszolidációt akart, de hiába javult a gazdasági helyzet és rendeződtek a tulajdonviszonyok, az éveken át egymás ellen harcoló politikai csoportok és társadalmi erők egyik napról a másikra nem adták fel terveiket. Nehéz volt fenntartani az alkotmányos kereteket, mivel azokat kihasználva hol a jobb-, hol a baloldali szélsőségesek kerültek túlsúlyba az évente tartott választásokon. Megnőtt a hadsereg, és főleg a katonai vezetők szerepe, tekintélye. Közülük a legnépszerűbbé Bonaparte Napóleon (1769–1821) vált, aki a köztársaság háborúiban nagy győzelmeket aratott . A hadseregre támaszkodva megszerezte a hatalmat. A Direktórium több tagja is az erős végrehajtó hatalomban látta a kiutat. Emiatt támogatták Napóleon államcsínyét (1799. november 9.).

A KONZULÁTUS RENDSZERE

Napóleon a törvényhozással új alkotmányt dolgoztatott ki, mely gyakorlatilag biztosított a számára a teljhatalmat, de igyekezett elfedni a diktatúrát. Napóleon két konzultársával állt a végrehajtó hatalom élén. Mint első konzul társainál szélesebb jogkörrel rendelkezett . Napóleon hatalmát a társadalom többsége (polgárság, parasztság) elfogadta, mert már belefáradtak az egyre véresebb politikai küzdelmekbe. Belső békét, nyugalmat és stabilitást vártak a hatalomtól, amiért cserébe hajlandóak voltak az érdekeiket képviselő hatalom javára lemondani a politikában való részvételről és bizonyos jogaikról. Napóleon a polgári viszonyok megszilárdítására használta fel hatalmát. Elismerte és törvényesítette a forradalom alatt végbement tulajdonváltást. Létrehozta a Francia Nemzeti Bankot (1800), és megszilárdított a a Direktórium alatt létrehozott új valutát, a frankot. A parancsára kiadott polgári törvénykönyv (Code Civil, 1804) biztosított a a polgári társadalom működését. Kialakított a az állami egyetemek és középiskolák rendszerét. A pápasággal konkordátumot (egyezményt) kötött , ami rendezte az egyház helyzetét. Véglegessé vált az állam és az egyház szétválasztása. Az egyház lemondott a forradalom idején eladott földjeiről, de a papok állami fizetést kaptak. A püspököket az első konzul nevezte ki, s vallási hatalmukban a pápa erősített e meg őket.

Napóleon 1804 decemberében császárrá koronáztatta magát. Lehullott a konzulátus köztársasági máza, új, címkórságban szenvedő arisztokrácia alakult ki. A polgári berendezkedés azonban maradt. Napóleon európai hegemóniára (hatalmi fölényre, egyeduralomra) tört. A britekkel szemben Berlinben meghirdette a kontinentális zárlatot (1806), mely kizárta az angol kereskedelmet az európai kontinens kikötőiből. Ez azonban sikertelennek bizonyult. Az angolok a gyarmatokon és Latin-Amerikában kárpótolták magukat, Európába pedig a csempészek hoztak brit árukat. A császár folytatta szakadatlan háborúit, nem törődve országa kimerülésével. Dinasztiát akart alapítani, hogy hatalmát örökletessé tegye. Az osztrákokat ismételten legyőzve Napóleon kikényszerítette, hogy Ferenc osztrák császár hozzáadja a leányát, Mária Lujzát (1809). Az európai uralkodók Napóleonban a felkapaszkodott hadvezért, a forradalom emberét látták, és nem fogadták el egyenlő partnernek. Hatalmát csak sorozatos háborúkkal tudta biztosítani. Így amíg győztesen került ki a hadjárataiból, rengeteg vér és szenvedés árán, de fenntartott a hatalmát. Napóleon győzelmei következtében 1806-ban Ausztria uralkodója, Ferenc lemondott a német-római császári címről, és ezzel megszűnt a Német-római Császárság. Már ezt megelőzően (1804-ben) Ferenc felvette az osztrák császári címet, így a Habsburgok – a magyar királyi cím mellett – a továbbiakban ezt használták. NAPÓLEON BUKÁSA

Franciaországot kimerített ék a forradalom és a folytonos háborúk véráldozatai. Ebben a helyzetben Napóleon a konti nentális zárlat megszegése miatt háborút indított Oroszország ellen (1812). A császár hatalmas (kb. 600 ezres) hadsereggel támadott . Az oroszok hátráltak, és a felégetett föld taktikáját követték. Csak Moszkva közelében, Borogyinónál vállaltak csatát. Itt Napóleon még győzött , és bevonult Moszkvába, de az orosz cár nem kért békét. Az oroszok felgyújtották Moszkvát, ami lehetetlenné tette, hogy a francia csapatok ott teleljenek. A visszavonuló franciák a Berezina folyónál átkelés közben döntő vereséget szenvedtek. Napóleon veresége újra csatasorba állított a az európai nagyhatalmakat. A koalíciós erőkkel szemben a császár fiatal korosztályokból felállított serege Lipcsénél vereséget szenvedett (1813). A „népek csatájában” több mint százezren estek el. A következő évben a szövetségesek elfoglalták Párizst, Napóleont pedig tábornokai lemondatták a trónról, ezzel 1814-ben véget ért Napóleon császársága. A szövetségesek Elba szigetére (Tirrén-tenger) száműzték, ám innen még visszatért. A kimerült országnak azonban nem volt esélye: 1815-ben Waterloonál bekövetkezett a döntő vereség. Napóleont az atlanti-óceáni brit gyarmatra, a távoli Szent Ilona-szigetére száműzték, s itt halt meg (1821).