És a barna kenyér majdnem oly tüneményes volt, mint az egykori prófunt, amelyet valahol, valamerre egy hadgyakorlaton evett és a prófunton megérződött a nyergek és lószerszámok szaga. Most már barátságosabban tekintett körül az üllőiúti kiskocsmában, miután ama tintapocsékoló kivégzéséhez még éppen elegendő ideje volt.

- Az osztrigát is nagyon szeretem, - szólalt meg az ezredes a retekevés ceremóniái közepette, - mire János valóban gyanusan nézegetett vendégére, hogy vajjon nem akarja-e őt végleg falhoz állítani ez az idegen ember. - De ma csak ez a koszt járja, bőjti koszt, a vezeklés kosztja, mert az embernek valahogy mégis csak gondoskodni kell a maga lelkiismeretéről is. ha teli hassal, francia pezsgő hangulatában puffantom le azt a szegény ördögöt, akkor még utólag valamely szemrehányást tehetnék magamnak, hogy nem küzdöttünk egyenlő fegyverekkel. Én vidám és bátor voltam, tehát okvetlenül nyernem kellett, mert a bátraké a szerencse.

Ha valóban ezt a bolondos külsejű fiatalembert találná ott maga előtt a kaszárnya fedett lovaglójában, amint kihajtott fehér gallérjával és hosszú fehér manzsettáival biztos célpontnak állana ki pisztolya elébe, - ha valóban az a nyavalyás, beszámíthatatlan fiatalember volna az ellenfele: akkor igen kellemetlen volna a dolog, de a helyzeten ez mit sem változtatna.

- Sajátságos, hogy ebben a kalapban egyszerre az a vidéki városka jutott eszembe, amely városkában darabideig gyerekeskedtem. Ilyen kalapban jöttek rendszerint párosával azok a zöldnadrágos emberek, akiknek a derekán mindenféle drótok, kések csörögtek, akiknek a láttára, szagára veszettül kezdtek ugatni a kutyák, mert megérezték ezeken az embereken az állatvért.

Ringott és néha térden csapta a botesernyő Széplakit, mintha bátorítaná. Ilyen botesernyő birtokában valóban nem lehet odáig lesüllyedni, hogy egy hitvány életért kegyelmet kérjen az ember.

Széplaki látta magát képzeletében egy nagyon előkelő étterem kellős közepén, ahol a cigány mindig csak neki húzza és a szinházi öltözékes nők pihegve fordítják feléje fejecskéjüket, mert most ő a legérdekesebb férfi a városban, aki szembeszállni készül az oroszlánnal, - a bizonyos halállal. Miért? Becsületből.

- Ami nyulat Degenfeld gróféknál lőnek, azt mind én dolgozom fel, mert szerződésem van az uradalommal.

- Megvoltam eddig is nyúlpecsenye nélkül.

A vadkereskedő ekkor észrevette a fogason függő vadászkalapot, a zergetollal és saskörömmel diszítve, amelyet nyomban megjegyzés tárgyává tett:

- Pedig aki kalapodról ítélne, testvér, az nyilván hihetné, hogy az úri társadalomhoz tartozol, - mond a vadkereskedő.

- Nem akarok tartozni sehová, - felelt Titusz és megvető pillantást vetett az árulkodó kalapra, valamint a vadkereskedőre is.

Miután Széplaki egyedül maradt, nem cserélhetett senkivel eszmét, megint csak a szomorú gondolatoknak adta magát.

Nem is kíséreljük meg ezeket a gondolatokat leírni, csak annyit jegyzünk meg, hogy e gondolatok között sűrűn szerepelt egy piros ló, amelyen pepita-nadrágos, cilinderes lovag nyargal és a kép aláírása: «Az élet eliramlik.» Vajjon nem kellene eliramlani néki is, (Széplakinak) mint ostobán odaállani a halálos pisztolycső elé?

Az érzelmes szavaknak valóban megvolt a maguk foganatjuk, mert Olga egyik kezével felnyúlott a pálinkás üvegek felé, míg másik kezével egy kis pohárkát villantott meg, amelynek tisztaságáról meggyőződött.

Ebben a percben hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Munk úr őrizete alatt.

A délutáni párbaj jutott eszébe, amelyre látogatói miatt voltaképpen nem is volt ideje kellően gondolni. Az ember néha megfeledkezik a halálról, ha egyéb kellemetlenségei vannak.

- A tükörtojással, - mond a botesernyő, amint Széplaki oldalán kopogott.

Van pénzed és nem tudsz úriember lenni, - tette szemrehányásait a kalap

Széplaki már-már engedett az unszolásnak, amely folytonosan hangzott a botesernyő kopogásában, a kalap zergetollának zizegésében: légy társadalmi úriember, legalább egy napig, mielőtt meghalnál!