Nagyon kíváncsi király volt, hát tudni akarta, mennyien laknak a birodalmában. Elhatározta, hogy minden embert lajstromba vesznek írnokai, aztán megszámolják, hányan vannak. Hírnökök vitték szét a parancsot minen városba, minden faluba: aki ahol született, családjával együtt menjen oda, ott lesz az összeírás. 
Élt akkoriban a birodalomban egy szegény ácsmester. Meghallotta ezt a parancsot, elment haza. Így szólt áldott állapotban lévő feleségéhez: 
–Kedves feleségem, Mária! Nézd, mit parancsolt a király! El kell menjünk Betlehembe. Mire a kisbaba megérkezik, már ott leszünk, s jó emberektől majd szállást is kapunk. De nézzed csak, vettem ezt a szamarat, ezen majd kényelmesen ülhetsz. Lassú léptű, óvatos járású, ne félj, biztonságban leszel. S hát jó az Isten, vigyáz ránk, hogy a gyermek békében szülessen.
- Jól van, kedves férjem, József. Ha úgy mondod, legyen úgy. 
Azzal Mária felült a szamárra, és elindultak. Este volt, mire Betlehembe érkeztek. A város szélén volt egy fogadó, József bekopogott. 
- Jó emberek, adjatok szállást. Nézzétek, a feleségem várandós, megpihennénk. 
- Eredjetek innen, Isten hírével, nincs nekünk helyünk egy embernek sem. Asszonynak, szamárnak meg még úgyse. Van a városban más fogadó, keressetek ott helyet! 
Mentek tovább. Találtak egy másik fogadót. 
- Jó emberek! Adjatok szállást, könnyen az asszonyomnak. Lássátok, kisbabát vár. 
- Eredjetek innen! Mit képzeltek! Majd még itt születik meg, aztán sírásával felveri a fáradt utasokat! 
Mentek tovább. De ahány helyre bezörgettek, mindenünnen elzavarták őket.
Volt ebben a városban egy gazdag kovács. Volt mindene. Háza, barma, szolgája rengeteg. És volt egy szép szép kislánykája is. Mégis szomorú volt a kovács, odaadta volna házát, barmát, kincsét, gazdagságát, ha a kislányát valaki meg tudta volna gyógyítani. Mert ennek a leánykának mindkét keze csuja volt. Bénán lógott az oldalon. Nem tudott vele se ölelni, se simogatni, se egy pohár vizet elvenni, se egy karéj kenyeret megkenni. Ennek a kovácsnak a háza éppen a város legszélén állott, ez volt az utolsó ház. Ide bezörgetett József. 
- Kérlek, szánj meg minket, engedj a házadba! 
- Jaj, jó ember. Nálam még az ágyfiókban is szállóvendég van. Nincs hová tegyelek se téged, se a feleséged. Eredj, keress magatoknak máshol helyet! - mondta a kovács.
Hát akkor előbújt a háta mögül a csujakezű kislánya. Odament Józsefhez. 
- Bácsika, bácsika! Figyelj rám. Gyere énmögöttem. Mutatok nektek egy barlangocskát. Édesapámé, itt van nem messze a város szélétől. Istállónak használjuk. Van benne tehénke, bárányok, borjak ... jó melegre belehelték, nem fogtok fázni. A széna friss, puha, illatos. Ma hordta be édesapám. Jó lesz nektek, meg a kisbabának is, ha megszületik. 
Azzal a kislány előrement és mutatta az utat. Úgy volt, ahogy mondta. Az istálló meleg volt, a széna friss és illatos. 
József és Mária hálát adott Istennek a szállásért, megköszönték a kovács kislányának a segítséget.
Eljött az éjszaka, és a szegény ácsmester felesége egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Amikor megszületett, olyan fényességet támadt a sötét barlangban, mintha ezer misegyertyát gyújtott volna valaki. De még a barlang fölött is megfényesedett az ég, mert egy ragyogó csillag állt meg fölötte. 
Másnap reggel a kovács csujakezű kislánya hamar kiszökött az ágyból, szaladt egyenesen a barlang felé. Ment be a barlangba, nézte a csepp babát a jászolban. Mária ott ült mellette. 
- Nem, gyere ide kislány, nézd meg őt közelről is - hívta a lánykát. - Gyere, kedvesem, vedd a karjaidba, nézd, odaadom neked. 
- Jaj, nénike! Nem tudom én a karjaimba venni, látod, csuja kezem van. Mind a két karom lóg. Mióta megszülettem így van ez. Szeretném én ölelni magamhoz, de nem tudom.
- Nem, ne félj! Gyere, kedvesem! Gyere, ne törődj semmivel! Ülj ide mellém és vedd a karjaidba Szent Fiamat, kicsi Jézuskámat! 
Azzal Mária maga mellé ültette a kovácsmester csujakezű kislányát, és a karjaiba tette kicsi fiát, Jézuskáját. S csudák csudájára a kislány ölelte a szép kicsi bubát, ringatta és énekelt neki. 
- Nénike! Nénike, nézd, ringatom, ölelem a kis Jézuskát! - potyogott a könnye, s nevetett egyszerre. 
Aztán megéhezett a Kisjézus, Mária vette ölébe a gyermeket és megszoptatta. A kislány pedig futott, rohant haza. 
- Édesapám! Nézze! Nem vagyok már csujakezű. Tudok ölelni, simogatni, kenyeret kenni, pohár vizet adni. Nézze édesapám! Szállnak a karjaim! 
Elmesélte a kovácsmesternek, mi történt. Akkor a kovács nagyot sóhajtott és így szólt:
- Jaj, ha tudtam volna, hogy ő a Mária, adtam volna szállást néki éjszakára! 
Inkább én feküdtem volna istállóba, nemhogy Szűz Mária, s az ártatlan Jézuska.

Aranyozott kis szánon.

Hozott diót, mogyorót,

Jó gyerekeknek valót.

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
 - Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
 Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
 - Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
 - Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
 - Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
 Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
 - Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
 - Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
 - Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
 Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
 - Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
 - Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
 Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
 - Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
 - Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
 A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
 Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
 - Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
 - Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
 - Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
 A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
 - Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
 - Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
 Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...