Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona szerint férje és Karinthy Frigyes gyakran úgy mulatott felnőtt fejjel, mint két tizenéves kamasz. Nem egyszer egymást is megtréfálták…
“Ez azután történt, hogy Kosztolányi hazatért európai körútjáról, amikor is – többek közt – meglátogatta a száműzött II. Vilmos német császárt Hollandiában, Doornban. Késő éjszaka volt, régen aludtunk nagy, sárga ágyunkban, amikor csöngeni kezdett a telefon. Elszántan, vadul csörömpölt. – Hát ez ki lehet? – riadva néztünk egymásra. Elsőül én másztam ki az ágyból, álomittasan – mindig is kíváncsi természetű voltam -, az uram legyintett: – Ugyan, hagyd, aludj, majd abbahagyja, biztosan tévedés. – Az a fontos, hogy te meg Ádám itt vagytok velem, nagy baj már nem lehet – mondogatta olyankor is, amikor váratlanul toppant be a sürgöny-hordó. – Interurbán. Doorn keresi önöket – hallottam a női hangot. – Doorn – suttogtam ámulva és ijedten, mintha azt mondanám, a rendőrség. Átadtam férjemnek a kagylót. – Hier Doorn, Hier Doorn, Hier Doorn – hallatszott többször egymásután a távoli, monoton hívás, olyan hangosan, hogy a csöndes budai éjszakában a készüléken kívül is hallani lehetett. – Moment, bitte zu warten, Wer dort? Herr von Kostolani? – most férfihang beszélt, németül mondta, hogy bocsásson meg és ne haragudjon, Herr von Kostolani, amiért ilyen szokatlan időben zavarja, de egy kellemetlen és kissé kényes ügyben kénytelen vele, ugyanis távozása után vették észre, hogy, de remélem, nem sértődik meg, hogy az ezüst étkészletnek egy darabja, pontosabban egy ezüstkanál hiányzik, és mivel senki másra nem gyanakodhatnak, ő, mint őfelsége udvartartásának főudvarmestere nyomatékosan, de kellő tisztelettel kéri, hogy származtassa vissza az említett tárgyat. Az uram hálóingben, kezében a telefonkagylóval, már úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak. – Te marha – mondta Karinthynak a telefonba, és valami csúnyát is mondott még -, honnan beszéltek?  ( Lejegyezte: Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona)