Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.

A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek.

Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.

– Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz!

Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.

Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

– Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.

Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS!

– Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit!

Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort.

A doktor máris vizsgálta volna Piroskát:

– Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS!

– Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt.

Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!...

– Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám!

Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen.

– És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen.

Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.

Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához.

Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS!

Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS!

– Ó, egek! – keseredett el Sára.

– Végünk van! – jelentette ki Karcsi.

Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.

– Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé.

– Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen!

– Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.

– Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.

– Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.

A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.

– Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott.

Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.

Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!

Meghallotta ezt a sündisznó és így szólt a nyuszi csemetéhez:

-          Nagyon bátran énekelsz, de mégis nem lenne jobb, ha hazamennél!? Még valakit megijesztesz vele!

  felelte a nyuszi, és körbeugrándozott a tisztáson, mint egy labda.

Egyszerre csak megpillantotta a saját árnyékát. És az árnyékának olyan hosszú-hosszú füle volt, mintha csak szarv lett volna.

-          Lám csak, mim van nekem! Nosza, gyerünk döfködni! – kiáltotta oda a sündisznónak.

-          Ugyan, hogyan tudnék én döfködni, amikor nincs is szarvam? – gondolta a sündisznó és elbújt a fűben.

-          Áhá, megijedt tőlem – mondta a nyuszi -, akkor hát nincs kivel öklelőzni. Huh, milyen félelmetes külsőm lehet!

Alaposan megbámulta az árnyékát, a füleit, előre-hátra lengette, majd rázendített újra:

Szétcsapta a füleit és nagy büszkén magasra tartotta az orrát.

Az égen lassan úszott a kétszarvú hold, és hozzá-hozzáütődött a felhőhöz.

-          Hé, te hold, velem gyere öklelőzni! – kiáltott fel hozzá a kisnyúl. De azalatt a hold már eltűnt egy felhőben. A nyuszi elnevette magát nagyokat ugrándozott és büszkén énekelte:

-           

Azonban – ki tudja miért? – a holddal együtt az árnyéka is eltűnt. A nyulacska izgatottan tapogatta meg a feje búbját: bizony nem szarvak voltak rajta, csak fülek.

-          Jaj – mondta a nyuszi -, mégis inkább hazafutok. Ideje már lefeküdni.

Te is aludj, ha eljön az este. De nehogy azt hidd, hogy a nyuszi olyan butácska volt. Csak egyszerűen a kicsik és a gyengék néha szeretnék azt hinni, hogy a fülecskéjük szarvnak látszik.