Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –

  Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal

  Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal

  Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

  Fűszerezted azt.

szerelmem rejtett csillagrendszerét; 

egy képben csak talán, s csupán a lényeget. 

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, ...”

Mely rejtve őrzi boldogságod, 

Egy sziklafok, ahonnan Te az élet 

Töretlen teljességét látod, 

Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, 

Mert onnan végtelen a panoráma. 

Fönt a szép ezüst ég
 S hold lobog,
 Istenem, leszünk még
 Boldogok?
 Kebleden a fejem:
 Jó volna örökké ezen a kis dombon
 Szívedet hallgatnom,
 Hogy dobog.

Csiribiri csiribiri 
    bojtorján 
    lélek lép a 
    lajtorján. 

 

állsz s nevetsz. Irigylem a

víz minden cseppjét. 

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok -
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

1930. jan.

Azt mondjuk: csont. Bújok, tapogatom:
tudom a tökéletes szerkezet
ízelt mozgását, de mégsem te vagy.

Azt mondjuk: szem. Az ajkaimmal érzem
rezgő mozgását szemhéjad alatt.

A szád belseje, finom, rózsaszín
selymességeid, ahol lüktető
meleged lángja átsejlik a hártyán,
örvényes köldököd, lábujjaid
közén a titkos völgyek, füled spirális
ösvényei, a kulcscsont és a váll
közötti bölcső, ahol illatodban
alhatom, harapnivaló izmaid,
forróságod, izgalmad, markolásod,
a friss verejték bódító szagától
megvadult ölelésed – nem te vagy.

Eleven láng vagy! Csontból, húsból, vérből
előlobogsz, romolhatatlanul,
a mozgás vagy, a legfőbb mozgató,
és csak fészekként használod a tested,
a testemet, hogy továbblökd magad,
éljen a semmi is, és égig ég,
éltet, betölt, és már forrása sincs –

azt mondjuk: tűz, és azt érezzük: éget.

Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán

Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak

Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom

(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.

Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.

Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.

Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,

Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.

Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít

S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos cammog mint a tehén
az igazán fontos hirtelen történik
utána a csend normális szóval elviselhetetlen
mint a tisztaság amely egyszerűen a kétségbeesésből születik
mikor gondolunk valakire nélküle maradván

Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
együtt járnak mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
akik meg nem mennek el sem mindig térnek vissza
és a szerelemről sem tudni soha
hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

ford.: Sajgó Szabolcs

Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
 Anyámat kértem: rajzolj valamit!
 Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
 (Lerajzolhatott volna engem is,
 Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
 A tóparti szomorúfűz alatt.)
 Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
 Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
 Én faggattam tovább: Mért szomorú?
 S aztán még arra is kíváncsi voltam,
 Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?"
 A váratlan kérdéstől megzavarva,
 Anyám elhallgatott.

Így hallgattam el én is, valahányszor
 Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
 Mikor nincsen rá különös okom? -
 Zavart a kérdés. - Most már nem zavar.
 Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
 Elvettetnek a különféle magvak,
 Öröktől készült, titkos ősmagok,
 Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
 A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,
 Jegenyévé szökken a negyedik, -

S az utolsó, de tán a nem legkisebb
 Szomorúfűzfa lesz talán.
 Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
A tó tükrére csüggedt-komoran,
Akkor is, mikor napfény hull reá,
Akkor is, mikor zöldje ütközik, -
S tavaszba fordul a vénhedt világ.

Félek és fázom, és elhagy.

Este lefekszik az ágyra velem,

azután kioson és elhagy.

Nagy, meleg, eleven, fészekadó,

csókol és dúdol és elhagy.

Cukorral tölti a két tenyerem,

tessék, ehetem: elhagy.

Sírok és ordítok, úgy szorítom:

foghatom, üthetem, elhagy.

Csukja az ajtót és hátra se néz,

nem vagyok senki, ha elhagy.”

Elém lép az éjszaka halkan,
Dobócsillagokkal felszerelt nindzsa,
Fekete ruháján rés a szemnek,
Egy szeme szűk rés, az is bandzsa.

Idegeim úgy rángatóznak,
Mint élő hús a kocsonyában,
Nézem, hogy belül mivé lettem,
Nézem, hogy ott kinn mit csináltam.

Mint meztelencsiga besózva,
Úgy fordulok ki most magamból,
Lét-kabát bélését kitárom,
Lettem egyszemélyes karambol.

Nincs sálam, de megigazítom,
Egyre szorosabb anakonda,
Surrogva röppennek az évek
Dobócsillagnak homlokomba.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.
 

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
 

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

Nem dolgozni jöttem ide
Nem dolgozni jöttem ide
Törpe-fejű mit akarsz tőlem?

Nehéz munka az enyém
Nehéz munka az enyém
Mi vagyunk az Új Undokak.

De jött hozzám egy törpe
De jött hozzám egy törpe
S kérdezte, mit akarok?

"Ti vagytok az Új Undokak
Ti vagytok az Új Undokak
Menjetek dolgozni ti is."

Felgerjedt szittya vérem
Felgerjedt szittya vérem
S rászóltam Törpe-fejűre:

"Hát maga megbolondult,
Hát maga megbolondult,
Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?"

ódon tetö-sorok.

Felettük örködö hegy,

az Őrhegy mosolyog.

Az esztendök ivelnek,

a vén idö forog.

Redös Őr-Gullivernek

az arca mosolyog.

 Nem én vagyok az első mostohád; 
Bordáim közt próbáid éles kését 
Megáldom, s mosolygom az ostobák 
Dühödt jaját és hiú mellverését. 
  

 Tudom és érzem, hogy szeretsz: 
Próbáid áldott oltó-kése bennem 
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, 
Új szépséget teremni sebez engem. 
  

 Összeszorítom ajkam, ha nehéz 
A kín, mert tudom, tied az én harcom, 
És győztes távolokba néz 
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom. 

amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?