A közvélemény intenzív reakciója arra is rávilágított, hogy a szexuális erőszak áldozatainak igazságszolgáltatásban való helyzete továbbra is érzékeny és gyakran vitatott kérdés. Az ügy azt is felveti, mennyire érvényesül az egyenlőség és méltányosság az igazságszolgáltatásban, különösen olyan esetekben, ahol a vádlott társadalmilag privilegizált helyzetben van. A fellebbezési eljárás folyamatban van, és várhatóan egy felsőbb szintű bíróság újratárgyalja majd az ügyet. Az eset tanulságai messze túlmutatnak az egyéni ügyön: megkérdőjelezik, hogyan kezeli a jogrendszer a nemi erőszakot, és milyen üzenetet közvetít a társadalom felé az ilyen ítéletek révén.

Kiemelt jelentőségű a házasságon belüli nemi erőszak büntethetőségének bevezetése, amely fontos üzenetet hordoz: az erőszak nem magánügy, akkor sem, ha családon belül történik. A szabályozás ma már a gyermekek fokozott védelmét is biztosítja.

Ugyanakkor továbbra is problémát jelent a bizonyítás nehézsége és az áldozatok támogatásának hiányossága. A jogalkotás mellett tehát a jogalkalmazás és az áldozatsegítő rendszer fejlesztése is kulcsfontosságú.

A jelenlegi törvényi megfogalmazás szerint minden olyan fizikai érintkezés, amely nemi vágy kielégítésére alkalmas vagy arra irányul, „szexuális cselekménynek” minősül. Ez azonban a jogalkalmazásban bizonytalanságot eredményezhet, mivel az értelmezés határait nem minden esetben világosak, különösen a kevésbé egyértelmű érintkezések esetén. Az ilyen jellegű homályosság jogbizonytalansághoz vezethet, és akár visszatarthatja az áldozatokat a feljelentéstől is.

2. Az erőszak és a kényszerítés elhatárolásának problémái

A hatályos szabályozás külön tényállásként kezeli a szexuális kényszerítést és a szexuális erőszakot. Az elhatárolás elvileg világos (fizikai erőszak vs. pszichikai kényszer), de a gyakorlatban nehézséget okozhat annak eldöntése, hogy például egy fenyegetés mikor éri el azt a fokot, amely már a szexuális kényszerítés megállapításához elegendő. Ez különösen a párkapcsolaton belüli visszaélések esetében jelent kihívást, ahol a pszichológiai nyomás finomabb eszközökkel történik.

3. A minősített esetek rendszere nem elég átfogó

Bár a törvény több minősítő körülményt is felsorol (pl. 18 év alatti sértett, csoportos elkövetés), bizonyos élethelyzetek – például különösen kiszolgáltatott állapot – nem mindig minősülnek súlyosbító tényezőnek, holott a gyakorlatban ezek az esetek fokozott veszélyeztetettséggel járnak.

4. A hozzájárulás (consent) jogi szerepe továbbra is homályos

A jelenlegi szabályozás alapja, hogy a sértett akarata ellenére történik a szexuális cselekmény, de a jogszabály nem dolgoz ki pozitív beleegyezésen (affirmative consent) alapuló modellt. Ennek hiányában a sértettnek kell bizonyítania, hogy nem egyezett bele – ez pedig sok esetben a másodlagos viktimizáció veszélyét hordozza.

5. A látencia és a társadalmi attitűd problémái nem tükröződnek eléggé a szabályozásban

Bár a törvény célja a szexuális önrendelkezés védelme, a gyakorlatban a látencia rendkívül magas, és sok esetben az áldozatok nem tesznek feljelentést a szégyenérzet, a hitetlenség vagy a rendszer iránti bizalmatlanság miatt. A büntetőpolitikai válasz tehát önmagában nem elég, ha azt nem kíséri hatékony áldozatvédelem, érzékenyített rendőri és bírói gyakorlat, valamint társadalmi edukáció.

A nőkkel szembeni szexuális erőszak kapcsán a feminista kriminológia szerint az áldozathibáztatás a „nemi erőszak kultúrájának” része, amely normalizálja az erőszakot, és elfogadhatóvá teszi azt. E kultúra egyik fő jellemzője az az elképzelés, hogy a nő „maga is tehet róla”: például kihívóan öltözködött, ittas volt, nem tiltakozott elég hangosan, nem jelentette azonnal az esetet.

Az erőszak mítoszai (Martha Burt nyomán)

A tanulmány ezekre a mélyen gyökerező hiedelmekre is kitér, amelyek az áldozathibáztatás alapját képezik:

1. Tagadás: „Ha tényleg megerőszakolták volna, azonnal szólt volna.”

2. Relativizálás: „Nem küzdött eléggé, biztos beleegyezett.”

3. Szándék feltételezése: „Ő is akarta.”

4. Provokáció hiedelme: „Kihívóan viselkedett / öltözött.”

Ezek a téveszméken alapuló attitűdök az elkövető felmentését és az áldozat másodszori megbélyegzését szolgálják.

A társadalmi reakció következményei:

• Elriasztja az áldozatokat a feljelentéstől, így nő a látencia.

• Tovább traumatizálja az áldozatot.

• Hibás társadalmi üzenetet közvetít: a felelősség nem az elkövetőt, hanem az áldozatot terheli.

• Megnehezíti a megelőzést és az áldozatok gyógyulását.

  
  

Társadalmi intézmények és média szerepe

A szerzők konkrét példákat említenek a rendőrség, bíróságok, média és közvélemény részéről megnyilvánuló áldozathibáztató attitűdökre – például amikor egy áldozat öltözködését, múltját vagy kapcsolatát elemzik az elkövetővel, ahelyett hogy az elkövető viselkedésére fókuszálnának.

Az „erőszak mítosz” (vagy: nemi erőszak-mítosz) olyan társadalmi hiedelmeket, előítéleteket és tévhiteket jelöl, amelyek relativizálják vagy igazolják a szexuális erőszakot, illetve megkérdőjelezik az áldozat hitelességét és felelőssé teszik őt a bűncselekmény bekövetkezéséért.

A fogalmat eredetileg Martha R. Burt amerikai szociálpszichológus vezette be 1980-as tanulmányában. Azóta széles körben használt fogalom a feminista kriminológiában, jogszociológiában és áldozatkutatásban.

Az Országos Kriminológiai Intézet által készített tanulmány tökéletesen levezeti az áldozathibáztatás jelenségét és a magyar társadalom attitűdjeit. Kiemelően fontosnak tartom az Esettanulmányt az ELTE gólyatáboros esetről is.

A tanulmány rámutat a mádia szerepére az áldozathibáztatás érősítésében. Kiemelendő probléma, hogy az ilyen eseteket bulvár köntösbe bújtatják ami előítéleteket erősít és a közvéleményt áldozathibáztató irányba tereli. A híradások és címadások emellett gyakran sugallják az áldozat felelősségét („egyedül ment haza”, „ivott”, „kihívóan öltözködött”).

A „valódi áldozat” sztereotípiája egy érdekes elmélet ami alapján a társadalmi gondolkodás szerint csak az számít „valódi áldozatnak”, aki védekezik, sír, azonnal feljelentést tesz, és nem ismerte az elkövetőt. Ez kapcsolódik az általam korábban felvázolt problémához, hogy a kapcsolaton/házasságon belüli szexuális erőszak megítélése továbbra is visszamaradott, hiszen a bírói gyakorlat és jogi szabályozás is viszonylag újnak tekinthető, figyelembevéve, hogy egy generáció választja csak el a mai napot a jogszabály módosítástól.

Giczi Johanna és Gregor Anikó kutatása bemutatja, hogy az ELTE gólyatábori nemi erőszak kapcsán az egyetemisták gyakran az áldozat felelősségét hangsúlyozták.

A hallgatók közül sokan azt vallották, hogy „ha valaki iszik vagy flörtöl, ne csodálkozzon”, ami az áldozathibáztatás tipikus formája. A kutatás szerint az egyetemi közegben is élnek a nemi erőszak mítoszai, és az intézményi felelősséget ritkán vetik fel.

Kijelenthető ugyanakkor az is, hogy a jogi szabályozás önmagában nem elegendő. Amíg a társadalmi attitűdök, a hatóságok és bíróságok gyakorlata vagy a média ábrázolásmódja nem változik meg alapjaiban, addig az áldozatok továbbra is kiszolgáltatott helyzetben maradnak – nemcsak az elkövetővel, hanem a társadalmi reakciókkal szemben is.

Éppen ezért a szexuális bűncselekményekkel kapcsolatos fellépés nemcsak jogalkotási, hanem kultúraváltási feladat is. Tudatosítani kell a társadalomban a nemi erőszak valós természetét, és meg kell törni az áldozathibáztató gondolkodásmódot. A változás csak akkor lehet teljes, ha a jog, a közvélemény és az intézményrendszer egyaránt az emberi méltóság és igazságosság irányába mozdul el.