Jani kisebb, mint Péter. Matyi nagyobb, mint Péter.  Marci kisebb, mint Jani. Melyik fiú a legkisebb?

Anikó alacsonyabb, mint Zsuzsa. Péter magasabb Zsuzsánál. Éva alacsonyabb Anikónál. Melyik kislány a legalacsonyabb?

Ha Judit szőke, de nem annyira szőke, mint Flóra, és ha Mária szőke, de nem annyira, mint Judit, akkor hármuk közül ki a legszőkébb?
Határidő: május 07.

Jó munkát kívánok!

 Írd le a helyes megoldások betűjelét sorban!

1, gereblye      2,gerebje         x, gereble

1, baráttya       2, baráttja        x, barátja

1, furujája       2, furulyája     x, furujálya

1, Gyöző         2, Győző         x, Győzö

1, utca             2, ucca             3, utca

1, gyürü          2, gyürű          3, gyűrű

1, edzőcipő     2,edzöcipő      x, eddzőcipő

1, halgatózik   2, hallgatózik  x, hallgatozik

1, mósolyog    2, mosojog      x, mosolyog

1, budapest     2, Budapest    x, Buda Pest

1, lyegesmedve 2, jegesmedve x, jegesmeve

1, szakatt        2, szakkadt     x, szakadt

1, kőpeny        2, köpeny        x, köppeny

1, utókor         2, utokor         x, utokór

Határidő: május 14.

Jó munkát kívánok! :)

Today our homework is 68/2 . Copy the following sentences into your exercise book. (a tankönyv 54/2. párbeszéd mondatait írd le magyarul és angolul)

A medence mellet ülök a szállodához közel. Napozok és egy hideg italt iszom. A szüleimmel autóban ülök. Egy hétre Londonba megyünk

2:Moving is the car?

3:The dogs are eating sandwiches?

4:the car is driving the man in blue?

5:Who is taking a phota of the car?

bocsánat hogy edig nem töltötem fel a házifeladatokat

A Krétában jelezz, ha olvastad a hf-ot!

A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt.

A gyorsírási órának ötkor volt vége, s az utcán már gyújtogatták a lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

- Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet, és kimegyünk velük a Füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre, és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagybetűvel ez volt írva:

ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

- Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka tagadólag rázta a fejét.

- Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy nem félünk tőlük, s oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják, és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

Csele is megszólalt:

- Kérlek - mondta -, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor este vannak ott a szigeten, és rabló-pandúrt szoktak játszani.

- Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott. Látni való volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre.

Büszkén állott elő.

- Én veled megyek!

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előállott.

- Én is!

- De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!

- Megígérem. Csak most... hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!

- Hát fütyölj!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek visszafordultak az utcán.

- Most kifütyöltem magamat mára! - mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult.

- Te nem jössz?

- Mit csináljak? - szólt szomorúan Csele. - Nem mehetek, mert otthon kell lennem fél hatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a gyorsírásóra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak.

- Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

- Mondjátok, ugye, Geréb ma nem volt gyorsírásórán?

- Nem.

- Talán beteg?

- Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentőn nézett a szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb legénynek tartotta.

- Tudja isten - mondta csöndesen, és elindult a két fiúval. Csónakos komolyan ment mellette. Nemecsek pedig vidám volt, és úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesedmagával vesz részt egy érdekes kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:

- Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak a Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a reáliskolából. Erős gyerek volt, és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kislegény sietve ment kifelé a végtelen Üllői úton. Most már egészen besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton, s ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett, s negyedóra alatt kiértek a Füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt, és ahogy elterült előttük az óriási Füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

- Az istenért, valahogy ne csöngess! - mondta Boka. - Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük... és különben se nyitják ki nekünk a kaput!

- Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével intett a fal felé.

- A falon?

- A falon.

- Itt, az Üllői úton?

- Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal!

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

- Ha itt fölmászunk - suttogta Boka -, akkor ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk, s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt, s kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára, és benézett a kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével.

Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

- Emeld!

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére, s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó alkotmány.

- Ugorj be! - súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott, s a következő pillanatban tompa puffanás. Boka benn volt, egy veteményeságy kellős közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára, ő értett a fára mászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik kettő alulról kérdezgette:

- Látsz valamit?

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

- Nagyon keveset, mert sötét van.

- A szigetet látod?

- Azt látom.

- Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt, s merően nézett a sötétbe, a tó felé.

- A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól... de a hídon...

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

- Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csöndesen szólt:

- Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben állottak ott hárman, s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket, s ott csöndes, suttogó hangon indult meg a tanácskozás.

- A legjobb lesz - mondta Boka -, ha most itt a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok... van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

- A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán valamelyik fel fog mászni a dombra, és körülnéz. Ha nincs senki, akkor hasra fekszünk, és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között, és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát szentírásnak vette.

Boka megkérdezte:

- Jó lesz?

- Jó! - intett a másik kettő.

- Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam! Én ismerem itt a járást.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a földre két kísérője, hosszú, éles fütty hallatszott a távolból.

- Észrevettek! - mondta Nemecsek, és talpra ugrott.

- Vissza! Vissza! Hasalj le! - adta ki Boka a parancsot, és erre mind a hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy most mi fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?

De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:

- Semmi.

De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:

- Körül kellene nézni a fáról.

- Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!

És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.

- Mit látsz?

- A hídon alakok mozognak... most négyen vannak... most kettő visszament a szigetre.

- Akkor rendben van minden - mondta megnyugodva Boka. - Gyere le. A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról, s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A nagy, titokzatos Füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra, s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett hozzá: a vörösingesek jól fölszerelt várába, egy kis tó közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre vezet, őrök állanak.

"Talán éppen a Pásztorok" - gondolta Nemecsek, és eszébe jutottak a szép, finom, színes golyók, amelyek közt üveggolyó is volt, és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor hangzott el a borzasztó "einstand" szó, amikor ő gurított, és mindezt a sok szép golyót megnyerte volna...

- Jaj! - kiáltott Nemecsek.

A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.

- Mi az?

Nemecsek akkor már térden állott, és az ujját tövig beszopta.

- Mi történt veled?

Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:

- Csalánba léptem - a kezemmel!

- Szopd, csak szopd, papuskám - mondta Csónakos, de esze volt, és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább, és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.

- Ez itt a várrom - magyarázta Boka. - Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

Csónakos is megszólalt:

- Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a Füvészkertben vár lett volna...

- Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett.

- Hát ha már építették, miért nem építettek új várat? Száz év múlva magától rom lett volna belőle...

- Ejnye, de jó kedved van! - szólt rá Boka. - Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától!

Valóban, a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki minduntalan elfelejtette, hogy baj van. Folyton emlékeztetni kellett rá.

S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein kapaszkodva, a dombra. Most Csónakos ment elöl. Egyszerre úgy, ahogy volt, négykézláb, megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátrafordult, és ijedt hangon szólt:

- Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle gizgaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

- Tedd a földre a füledet, Csónakos - adta ki suttogva a parancsot Boka. - Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember, ha jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre, s egy helyen, ahol nem nőtt fű, a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

- Jönnek! - suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk megszeppentek, és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt meg halk, nyöszörgő hangon:

- Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el a kedélyét. Ezt mondta:

- Lapulj meg, papuskám.

De miután Nemecsek még erre sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka kidugta a fejét a fűből, és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze suttogva, hogy el ne árulja magát:

- Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most már úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna, s nem feléjük jönne. Boka újra felágaskodott a fűben, és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már lefelé ment a dombról, s botjával a bokrokat piszkálta.

- Elment - mondta a fűben hasaló fiúknak. - Az őr volt.

- A vörösingesek őre?

- Nem. A Füvészkert őre.

Erre föllélegzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a bibircsós orrú öreg honvéd a Múzeumkertben, aki nem bírt velük. Tovább folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit, mert megállt, és fülelni kezdett.

- Észrevettek - dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek, várva intézkedését.

- Be a romba! - adta ki a parancsot Boka.

Mind a hárman hanyatt-homlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét fülkébe, és lélegzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert Üllői úti része felé, ahol a lakóháza volt.

- Hála istennek - szólalt meg Csónakos -, ezen átestünk.

S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő, mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt, és fölvette ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat gyér világosságánál látták, hogy az a valami - egy tomahawk. Olyan szekerceféle, aminővel a regények tanúsága szerint az indiánok szoktak hadakozni. A tomahawk fából volt faragva, s ezüstpapírral volt beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

- Ez az övék! - mondta áhítattal Nemecsek.

- Úgy van - jegyezte meg Boka -, s ha ez az egy itt volt, akkor itt többnek is kell lenni.

Kutatni kezdtek, s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek.

Úgy látszik, ez volt a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni.

- Nem - szólt Boka -, azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.

Csónakos elszégyellte magát.

- Most beszélj, papuskám! - bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden oldalba bökte, mire elhallgatott.

- Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki, és fel a dombra! Nem akarom, hogy akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki.

Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán kimásztak a hasadékon, és most már bátorságra kapva siettek fel a domb tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás mellett, és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből. Újságpapirost göngyölt le róla, s a papirosból egy kis gyöngyház távcsövet vett elő.

- Ez a Csele nővérének a színházi gukkerja - mondta, és belenézett. De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül fénylett a kicsike tó, ahol a vízinövényeket tenyésztik, s amelynek a partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú elkomolyodott.

- Ott vannak - szólt fojtott hangon Csónakos.

Nemecseknek a lámpa tetszett.

- Lámpájuk is van!

A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltűnt egy bokor mögött, hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.

- Úgy látom - szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a távcsövet egy pillanatra sem -, úgy látom, hogy készülődnek valamire. Vagy esti gyakorlatot tartanak... vagy...

Itt hirtelen elhallgatott.

- Nos? - kérdezte aggódva a másik kettő.

- Szent isten! - mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve -, az, aki a lámpát viszi... az...

- Nos? Ki az?

- Ismerős alak... csak nem...

Följebb ment, hogy jobban lásson, de akkor a lámpafény eltűnt egy bokor mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.

- Eltűnt - mondta csendesen.

- De ki volt?

- Nem mondhatom meg. Nem láttam jól, és épp mikor szemügyre akartam venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit meggyanúsítani...

- Talán valaki a mieink közül?

Szomorúan felelt az elnök:

- Azt hiszem.

- De hiszen ez árulás! - kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy csöndben kell maradni.

- Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig türelemmel.

Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról, s lenn ismét négykézláb folytatták útjokat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt föl lehetett állni, mert a sűrű sás, nád meg a parti bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel adta ki a parancsokat:

- Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton, keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg, Csónakos, balra mégy. Aki előbb akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.

Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka a sás között meglátta a csónakot.

- Várjunk - mondta.

Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat, és a túlsó oldalról visszakerül ide. Leültek a partra, s kis ideig a csillagos eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről. Nemecsek okos akart lenni.

- Te - mondta -, majd én a földre hajtom a fülemet.

- Hagyd csak a füledet békén - szólt Boka -, azt ugyan hiába hajtanád víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett Csónakos, és búsan jelentette:

- Nincs csónak sehol.

- Ne búsulj, papuskám - vigasztalta Nemecsek -, már megvan.

És elindultak, le a csónak felé.

- Beleülünk?

- Nem itt ülünk bele - szólt Boka. - A csónakot előbb elvontatjuk a híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú, s ilyen ügyesen tud számítani. A vezér pedig megszólalt:

- Kinél van spárga?

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár, amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv, srófhúzó, meg még Isten tudja, micsoda. Elővette a spárgát, és ezt Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot a sziget túlsó oldala felé. Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán az első golyó elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle, és elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.

A fiúk beültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

- Gyere, gyere, papuskám! - biztatta Csónakos.

- Jövök, papuskám - mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében belekapaszkodott egy vékony nádszálba, és szó nélkül belepottyant a vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a sekély mederben, és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott róla a víz, s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár vékonyságú nádszálat.

Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant:

- Ittál, papuskám?

- Nem ittam - mondta ijedt arccal a kis szőke, s amúgy vizesen, sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedségtől.

- Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok - mondta csöndesen.

De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket, és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a vízre, és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket nesztelenül mártogatták a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis Nemecseknek vacogott a foga. Néhány pillanat múlva a sziget partjára szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy bokor mögé.

- No, idáig is eljutottunk volna - mondta Boka, s halkan, óvatosan mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

- Hohó - fordult vissza az elnök -, a csónakot nem hagyhatjuk magára! Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat, és fütyülj akkorát, amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba, és te eltaszítod a parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz, és titokban annak örült, hogy talán lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud...

Boka pedig továbbment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve. Közelebb simult Bokához.

- Ne félj - súgta a fülébe az elnök.

A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül guggoltak a vörösingesek. Valóban mindnyájának vörös volt az inge.

Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor, és a kisebbik Pásztor mellett valaki, akinek nem volt vörös tornainge...

Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette.

- Te... - mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani - te... te...

Aztán halkan hozzátette:

- Látod?

- Látom - szólt szomorúan Boka.

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A lámpa furcsán világította meg a sötét arcú Pásztorokat meg a többiek vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak, s nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

- A grundra kétfelől lehet bejutni... Be lehet menni a Pál utcáról, de onnan nehéz, mert törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária utca felől van. Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el lehet innen jutni a grundra. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt az utcákban erődök vannak...

- Tudom - szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a Pál utcaiakat.

- Tudhatod, hiszen ott voltál - folytatta Geréb. - Az erődökben őrök vannak, s ezek azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások közt. Nem is ajánlom, hogy arról jöjjetek...

Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajöjjenek a grundra...

Geréb tovább beszélt:

- A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor majd én megyek be a grundra utolsónak, és nyitva hagyom a kisajtót. Nem fogom bereteszelni.

- Jól van - szólt közbe Áts Feri -, ez helyes. A világért sem akarom olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk, és kitűzzük a vörös zászlónkat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok...

Az egyik Pásztor szólalt most meg:

- Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet, és az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért... Nekünk labdaterület kell, és punktum!

Íme, éppolyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután másképp nem ment, háború útján akarták megszerezni.

- Tehát annyiban maradunk - szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri -, hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál utcai kiskaput.

- Igen! - mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott állott, csuromvíz ruhában, nagyra nyitott szemmel nézve a tűzfény körül ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor Geréb szájából elhangzott az "igen", mely azt jelentette, hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát, csöndesen zokogott, és csak azt mondogatta:

- Elnök úr... elnök úr... elnök úr...

Boka szelíden eltolta magától.

- Most nem érünk semmit a sírással.

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit Geréb itt művelt.

De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.

- Haza fogunk menni - szólt a vezér. - Mindenkinek megvan a fegyvere?

- Igen - mondták egyszerre valamennyien, s fölvették a földről hosszú falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

- Előre - vezényelte Áts Feri -, be a bokrok közé, gúlába rakni a fegyvereket!

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé. Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

Boka megmozdult.

- Most - súgta oda Nemecseknek, s a zsebébe nyúlt.

A piros cédulát vette elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait, s hátraszólt a kis szőkének:

- Itt várj! Meg se moccanj!

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a vörösingesek. Nemecsek még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy nézett utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő, az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát, s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa egyik ablakát, s belefújt. A gyertya elaludt, s e pillanatban Nemecsek Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a sötétséghez, már mellette állott Boka, s karon fogta.

- Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy minden pillanatban kész legyen az indulásra. A két fiú beugrott a csónakba.

- Mehetünk - lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indult. Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak, s a csónak félig szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az orrát, s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból, és eloltva találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

- Itt járt valaki! - kiáltotta bömbölő hangján, s oly hangosan, hogy a csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát, s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött cédula: ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK! A vörösingesek összenéztek. Áts Feri elkiáltotta magát:

- Hát ha itt voltak, akkor még itt is vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök, és jelentették, hogy a hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

- Csónakon jöttek - mondta a fiatalabbik Pásztor.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó harsány kiáltást:

- Utánuk!

S épp mikor ez a szó elhangzott, sikerült a Csónakosnak a ladikot a vízbe taszítani, s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az evezőket, és teljes erővel kezdtek a part felé evezni.

Áts Feri ordítva adta ki a rendelkezéseket:

- Wendauer, fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra, és jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsan futó Pásztorok megkerülik a tavat, s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra. Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére küldött őrszem szemmel tarthatja őket, s megmondja, merre menekülnek. A csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a fahídon a szigetről...

Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

- Most kötött ki a csónak a parton! - süvöltözött egy hang a fáról. S rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

- Utánuk mindenki!

A három Pál utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.

- Nem szabad, hogy utolérjenek - mondta futás közben Boka. - Sokkal többen vannak, mint mi!

Továbbvágtattak, úton, gyepen keresztül, elöl Boka, nyomában a másik kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

- Be az üvegházba! - lihegett Boka, s az üvegház kisajtaja felé rohant. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak, és elbújtak a nagy ciprusok mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.

A három kislegény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben, melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a bal szárnyában voltak, s azon túl még az épület középrésze következett, majd a jobb szárnya. Véges-végig nagy levelű, kövér törzsű fák állottak nagy, zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé, s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött, nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak a csöppek a nagy, kövér leveleken, s amikor egy-egy nagy pálmalevél megzörrent, a fiúk mindig valami furcsa, délszaki állatot véltek látni, amely itt futkos, ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztonságban érezték magukat, s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor fognak innen szabadulni.

- Csak ránk ne zárják az üvegházat - suttogta Nemecsek, aki kimerülten ült egy nagy pálma tövében, s akinek jólesett a fűtött helyiség, mert bőrig át volt ázva.

Boka megnyugtatta:

- Ha eddig nem zárták be, ezúttal se zárják be.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni őket. Aztán fölkeltek, és botorkálni kezdtek a magas polcok között, melyek telis-tele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak, és beléje botlott. Nemecsek szolgálatkész akart lenni.

- Megállj - mondta -, majd világítok.

És mielőtt Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a zsebéből, és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő pillanatban kis is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.

- Majom! - szólt rá haragosan. - Elfelejted, hogy üvegházban vagy? Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van... most biztosan meglátták a fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a kavicson ropogó lépteik. Ők is a bal szárny ajtaja felé tartottak. Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

- Pásztorok a jobb kisajtón - kiáltotta -, Szebenics a középajtón, én meg itt!

A Pál utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt. Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes, beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízbe, s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonult kíséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit, de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a Múzeum-kertben. Szép fiú volt Áts Feri, s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat, s a jobb szárnyban a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől, hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri Szebenicsnek nevezett, így szólt:

- Ezek már rég kimentek innen a jobb oldali ajtón...

És miután ő arra indult, a keresgélés hevében a többi is utánaszaladt. Keresztülvágtattak az üvegházon, s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők se nagyon kímélték a cserepeket. Aztán kimentek, s újra csönd lett. Elsőnek Csónakos bújt elő.

- Papuskám - mondta -, a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok...

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint csurgott-csöpögött, s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon panaszkodott:

- Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én? Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.

- Ne siránkozzál - szólt rá Boka. - És most gyerünk, hadd legyen már vége egyszer ennek az estének...

Nemecsek sóhajtott:

- De szeretnék már otthon lenni!

Itt eszébe jutott, hogy milyen fogadtatásban lesz része otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította, amit mondott.

- Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon. Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten kiáltotta:

- Ott jönnek!

- Vissza a fára! - szólt Boka.

Csónakos visszament a fára, s maga után fölsegítette két társát. Olyan magasra másztak, amilyen magasan csak bírta őket az ág. Bosszantotta őket az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, mikor már olyan közel voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között.

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította előlük a csapatot:

- Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt, s mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár fészkelt.

Sőt Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

- Esik az eső! - kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát, és azután ő is kiugrott az utcára.

- Ott mennek! - hangzott az utcáról, s mind szaladni kezdtek, annak jeléül, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

- Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna...

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán. A két fiú megijedt tőlük, és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört ki erre, és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában...

Lemásztak a kerítésről, és nagyot lélegzettek, mikor megint az utca kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öregasszony baktatott arrafelé, majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak, s itt már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

- Siessünk - mondta.

- Megállj - szólt Boka -, te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt!

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár meg a finom tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás három krajcárt, és odaadta Nemecseknek.

- Csak ennyi van.

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos szerencsekrajcárja, amit egy pilulásskatulyában hordott magával. Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával. Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról semmit, tehát ő vidám volt.

- Ide figyelj, papuska! - mondta, s mikor Boka odanézett, bekapta két ujját a szájába, és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.

- Ezt már egész este tartogatom - mondta vidáman -, de most kikívánkozott belőlem, papuskám!

Karon fogta a szomorú Bokát, s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a város felé ballagni a hosszú Üllői úton...

Írjál le 10 szót helyesen a feladat szavai közül!

alsó________________rövid___________________

belső_______________jellemes________________

drága_______________nehéz__________________

híg_________________alacsonyabb______________