- Ejnye! – bosszankodott. – Miféle csendháborítás ez?

- Én nem háborítok semmiféle csendet, csak kimondhatatlanul örvendezek az én szépséges virágomnak! – visított tovább malacka – Nézd meg, ha nem hiszed!

A harkály odasandított.

- Csakugyan gyönyörű. De mi a neve?

- Természetesen Neszepisze virág – ugrándozott a vadmalac, ekkor azonban odatoppant a kényes őzike.

- Tévedsz! Ilyen szép virágnak csak őzikefüzér lehet a neve!

- Semmi közöd hozzá! – visított a kukorifarkú. – Ez a virág az enyém, mert én találtam.

- De azon a tisztáson nőtt, ahol én szoktam játszani!

- Kár a szóért! – lépett közéjük fölényesen a rókakölyök. – Ez a virág a világszerte ismert rókatulipán és át fogom ültetni a saját kertembe!

- Ülteted ám az árvacsalánt! – huppant melléje a mókus. – Én láttam meg legelőször, onnan a magasból.

- Ugyan, mikor?

- Tegnap ilyenkor!

- Hiszi a piszi! Akkor mért nem szóltál?

- Mert a virág egyikőtöké sem, hanem az enyém! – válaszolt mókus helyett váratlanul macika, és mindjárt szagolgatni kezdte az üde szirmokat. – Mézszagú! Világos, hogy nekem termett!

Malacka segélytkérőn tekintett fel a bükkfára.

- Harkály bácsi, tégy köztünk igazságot!

- Nem vagyok én bíró – berzenkedett a harkály - , és úgy sem tudnék olyat mondani, hogy mindannyian elégedettek legyetek.

- De hát akkor mi lesz?

- Egyszer csak kiderül az igazság magától.

- Csakhogy én addig nem várok! – kiáltott malacka, és mindjárt egy botocskát ragadott, hogy vonalat húzzon vele a földön a virág köré; bűvös kört, amibe senkinek sem szabad belépnie.

Hanem a többiek azt hitték, hogy malacka verekedni akar a botocskával. A róka nagyot kanyarított lompos farkával, hogy kiüsse a kezéből, de ugyanakkor a kényes őzet is meglegyintette. Az őz visszarúgott, és eltalálta macika balhátsó lábát. Macika sem volt rest, visszabokszolt a mancsával. Közben mindenki azt visította, kiabálta, brummogta, hogy:

- Enyém a virág! Enyém a virág!

Akkor arra jött a sün. Letette csigákkal teli kis kosarát, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:

- Hol van itt virág?

A virág, amelyen összevesztek, eltiporva, tönkretaposva hevert a tisztáson. Akkora csend lett, hogy a hangyák lépteit is hallani lehetett a fűben. Legelsőnek malacka pityeregte el magát.

- Jaj, odavan a virágom! Most már mindegy, hogy mi lett volna a neve.

- Úgy láttam, őzikefüzér volt – fintorgott az őz –, de azt hiszem tévedtem.

Megnézte a letiport növényt, azután sántikálva odébbállt.

- Giz-gaz! – legyintett a sunyi róka.

- Gyim-gyom! – brummogta macika, a mókus pedig még megtoldotta.

- Söprűnek sem való!

Egykettőre otthagyta mindenki, harkály doktor pedig folytathatta a dolgát. Le sem nézett a tisztásra, csak három sikeres féreg-operáció után vetett egy sajnálkozó pillantást az eltaposott, szép virágra – de akkor azt hitte, káprázik a szeme attól, amit látott.

A virág újra egyenes száron állt, mert valaki gondosan karóhoz kötötte, földjét megkapálta, elegyengette körülötte.

- Nini! – kiáltott harkálydoktor – Hát mégis van ennek a virágnak igazi gazdája?

Jobban körülnézett, s akkor látta, hogy a kicsi sün jön a patakról egy öntözőkannával döcögve, és nagyon jókedvűen dudorászik magában.

- Jó éjt, mackó mami!

A medvebarlang hálófülkéjében mackó néni minden este ezek után a szavak után borított ibolyalevelet a jánosbogár lámpára, hogy három bocsa hamarabb elaludjék.

Azok pedig minden áldott este ilyenkor kezdtek élni, mintha egész napi erejüket és virgoncságukat mostanra tartogatták volna.

Látszólag engedelmesen ráhúzták a mohapaplant a fél fülükre, de a másikat szabadon hagyták, hogy hallják, mikor lépi át mackó mami a hálóbarlang küszöbét.

Abban a pillanatban elkezdődött a huncutságok sorozata, hol így, hol amúgy, de a cél mindig ugyanaz volt: húzni az időt, hogy ne kelljen még aludni.

A hét minden napjának estéjére tartogattak valami csalafintaságot. Hétfőn Dörmi szólalt meg, mielőtt mackó mama átlépte volna a küszöböt:

- Én nem kaptam puszit!

- Már hogyne kaptál volna, kisfiam!

- De én eggyel kevesebbet kaptam, mint Brumcsi! - És hozzátette szemrehányó tekintettel: - Megszámoltam!

Még a szája is legörbült.

Mackó mamának sürgősen igazságot, azazhogy pótpuszit kellett osztania. De addigra már a másik két bocs is lerúgta a paplant és körülugrálta:

- Én is kérek még! Én is keveset kaptam! Én is!

Mire vége szakadt a nagy cuppogásnak, hízelkedésnek, kilencet kakukkolt az óra.

- Mélységes rengeteg! Még nem is mosogattam! - kiáltott fel mackó néni és szigorúan toppantott: - Ilyen aztán nem lesz többet!

Hát nem is lett, mert keddre más műsort eszeltek ki a bocsok.

- Pók van az ágyamban! - kiáltott fel Brumcsi másnap este, aminek az lett a következménye, hogy mind a három ágyat össze-vissza kellett túrni. A pókot természetesen nem találták, hiába bizonygatta Brumcsi, hogy nagy volt és fekete - de mire vége lett a hajcihőnek, az óra tízet kakukkolt. - Jóságos mézesputtony! - kapott a fejéhez mackó mama.

- Még ezután kell kimosnom a mackónadrágotokat!

Szerdán Dörmi kért vizet elalvás előtt. Egy negyed óra múlva Brumcsinak száradt ki a torka, valamivel később pedig Lomposka akart egy pohár harmatvízért elepedni.

Mackó mama háromszor hagyta félbe a vasalást, amire csak ilyenkor jutott ideje, mert napközben egy málnásban dolgozott. Egyedül nevelte a három bozontos bocsot, és sohasem volt szíve nemet mondani, ha valamit kértek. Azok pedig viháncoltak, kuncogtak, pompásan szórakoztak. Így ment heteken keresztül, míg egyszer furcsa dolog történt.

Azon az estén Lomposka lett volna soron a huncutságban, de elkésett a nyöszörgéssel, mert Mackó néni szokatlanul gyorsan köszönt el tőlük és ment ki az ajtón. Valami olyasmit dörmögött, hogy mindig fáradt, nem csoda, ha elszámolta magát a málnával. Most aztán kezdheti elölről az egészet...

Lomposkát megszidta két testvére, amiért ügyetlenkedett, de azután hamarosan készen volt a tervük.

- Szúnyogokat fogunk csapkodni! - jelentette ki diadalmasan Dörmi. - Erre majd bejön a mami a nagy partvissal, és az olyan mulatságos, hogy legalább tizenegyig fent maradhatunk.

El is kezdődött a csetepaté. Először csak a mancsukkal csapkodtak, de mackó mami nem jött be megkérdezni, hogy mi az.

Elő a papucsot! Elő a kispárnát! Elő a tegnapi újságot! Piff-puff! Dirr-durr!

Odakint néma csend.

Dörmi már visongatott.

Odakinn semmi nesz.

Brumi véletlenül nyakon csapta Lomposkát, mire az bőgni kezdett.

Erre már csak bejön mackó mami...

De nem jött.

A bocsok hirtelen elhallgattak. Valami furcsa volt a levegőben. Lábujjhegyen, egymás után osontak ki körülnézni.

A konyhában égett a jánosbogár lámpa, s ott állt a mosatlan edény nagy halomban. De hol lehet mackó mami?

Dolgavégezetlenül aludni ment volna?

Dehogyis ment szegény! Ott aludt el málnaszámolás közben az egyik barlangmélyedésben az asztalra borulva.

Dörmi odaszaladt, hogy felköltse, de Brumi hirtelen erélyesen visszahúzta: - Csitt!

Brumcsi eddig mindig csak egy bocs volt, fára mászó, mézet torkoskodó, huncut kölyök, mint a két öccse, de most egyszerre úgy érezte, hogy ő okosabb. Okos és jó mackó kislány, akinek ilyen esetben ki kell találnia, hogy mi a teendő.

Lomposka ráásított:

- Ááá! Igazad van. Gyerünk mi is aludni!

- Nem addig, öcskös! Hiszen tizenegyig fent akartál maradni!

- Most már minek? - kérdezte Dörmi. - Mulatság úgysem lesz.

- Dehogynem! - emelte fel a hangját Brumcsi, de csak annyira, hogy mackó mamit fel ne ébressze. - Ezután jön csak az igazi mulatság!... No, mit néztek úgy rám? Hát olyan buták vagytok, hogy magatoktól ki sem találjátok, mire gondolok? ...A bocsok nem voltak buták.

Mackó mami csak hajnaltájt ébredt fel mély álmából, de akkor úgy meglepődött, hogy azt sem tudta mondani: "Mélységes rengeteg!"

A konyhában olyan rend és tisztaság volt, mint vasárnap délután. A nagy kosár málnán pedig egy cédulát talált: "Pontosan kilencszáztizenegy szem. Megszámoltuk."

A puszit és simogatást, amit a bocsok kaptak, nem számolta meg senki. De attól kezdve, ha mackó mami azt mondta este: "Jó éjt, bocsok!" - minden mackófül eltűnt a paplan alatt és olyan áldott csend lett, hogy még a betévedt esti pille szárnya zizzenését is meg lehetett hallani.

Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék. 

Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:

– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!

– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.

– Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.

– Nekem van! – mondta Dönci komoran.

Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:

– Hol szerezted?

– Útközben.

– Rettenetes!

– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.

– Oszd meg velem.

– Mit?

– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.

– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:

– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?

– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.

– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?

– Már nem töröm. Már kitaláltam.

– Akkor meg mi a baj?

– Mégsincs meglepetés.

– Ez érdekes!

– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!

– Hol vetted?

– Rigó bácsinál.

– Finom ajándék!

– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.

– És te?

– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.

– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.

– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.

– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!

– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.

– És hol a dió?

– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!

– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.

– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.

– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.

– A rókával! – bökte ki Dönci.

– Csak nem bántott a beste?

– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.

– No és?

– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!

– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.

– Miből?

– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.

Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.

– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!

Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.

– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?

Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:

– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!

– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!