A 19. század második felében az európaiaknak a technikai vívmányoknak köszönhetően sikerült meghódítani az addig nem elérhető területeket is. Így a természeti adottságok miatt felosztatlanul maradt Afrikát szinte maradéktalanul elfoglalták.

A gyarmatosító hatalmak az ipari forradalom következtében kialakult katonai fölény miatt elérték a korábban ellenállni tudó Kína megnyitását. A térségben a japánok rövidesen Koreát vonták fennhatóságuk alá, míg a franciák korábban Indokínát szerezték meg.

A korszak végén a felemelkedő hatalmak már a korábbi nagyhatalmaktól is ragadtak el területeket. 1898-ban az Amerikai Egyesült Államok vereséget mért Spanyolországra, és elfoglalta az ország utolsó csendes-óceáni gyarmatát, a Fülöp-szigeteket, illetve védnökség alá vonta Kubát.

A gyarmatosítás jellege jelentősen megváltozott a korábbiakhoz képest. A britek és franciák a megszerzett gyarmatokat nem egyszerűen kifosztani akarták, hanem szervesen beépíteni birodalmukba.

A birodalomépítés kedvező környezetet teremtett a létrejövő monopóliumoknak, vagyis a piacokat uraló óriásvállalatoknak. Az egyre növekvő üzemméretek miatt azonban egyre több nyersanyagra volt szükség, valamint egyre nagyobb piacokra, ahol a termékeket el lehetett adni.

A 19. század második felében a tőkebefektetések, hitelezések hatalmas növekedésnek indultak, amelyek eredményeként óriási bevételek keletkeztek, és ezeket ismét be lehetett fektetni. Fontos szempontot jelentettek a birodalomépítéssel járó költségek is. A vasutak és egyéb infrastruktúra kiépítése, a birodalmi befolyás fenntartása a távoli területeken, valamint a megfelelő flotta kiépítése mind-mind hatalmas költségekkel járt.

Az imperializmus eszméjének kevésbé hangsúlyos és racionális elemeként jelent meg a kulturális-civilizációs küldetéstudat. Nézetükkel kétségbe vonták nemcsak a polgári jogegyenlőség elvét, hanem a keresztény világképet is, amely szerint Isten előtt minden ember egyenlő.

A 19. század második felében azonban lényegi változások történtek. A dinasztikus politika helyét átvette a nemzetállami politika. A franciák megbékítésével Bismarck német kancellár sem számolt, ezért közel két évtizedig az elszigetelésükre törekedett.

A németeknek fontos volt, hogy az egyik európai hatalom stabil szövetségesük legyen, a Monarchia számára pedig a kontinens legerősebb gazdaságával és hadseregével rendelkező birodalmának szövetsége biztos garanciát jelentett a jövőbeli konfliktusokra nézve. Ennek nyomán rövidesen létrejött a korszak legtartósabb nemzetközi szövetsége, a kettős szövetség. Később Olaszország is csatlakozott.

A 19. század egyértelmű világhatalma Nagy-Britannia volt, így bizonyos mértékig döntő súllyal esett latba, hogy egy kontinentális konfliktusban miként vesz részt. A britek és a franciák a középkor óta folyamatosan szemben álltak egymással, és ez az újkorban vívott háborúk esetében is így volt.

A 19. században Nagy-Britannia legfenyegetőbb ellenfelének Oroszországot tekintette. A cári birodalom a század második felében intenzív terjeszkedésbe kezdett keleti irányban. Kihasználva Kína meggyengülését. Ugyanakkor Oroszország az addig oszmán uralom alatt élő keresztény népek felszabadítójaként a Kaukázus vidékén is terjeszkedett.

A feszült brit–orosz viszonyban főképpen két 20. század eleji esemény hozott enyhülést: a japánok által kirobbantott háborúban 1905-ben a cári birodalom csúfos vereséget szenvedett, majd Péterváron forradalom tört ki. II. Miklós orosz cár uralma átmenetileg meggyengült. Ezek után a britek átértékelték Oroszország helyzetét, és tárgyalóasztalhoz ülve rendezték vitáikat, aminek eredményként megszületett az angol–orosz szerződés.

Sokkal fontosabb tényező volt a német gazdaság dinamikus növekedése, amely Nagy-Britanniát aggasztotta. A német fejlődés valóban megdöbbentőnek tűnt (nehézipar, vegyipar és gépipar terén élre is törtek).

Szintén éket vert a két birodalom közé a német flottafejlesztési program. Mindezt figyelembe véve Németország intenzív flottafejlesztésbe fogott. A brit válasz sem maradt el: fokozták flottájuk bővítését.

A brit–német ellentét harmadik területe az aktív német külpolitikai tevékenység volt. Ezek között említhetők II. Vilmos alkalmanként harcias beszédei, illetve diplomáciai akciói.

A balkáni ellentétek számos okra vezethetők vissza. A függetlenedő „nagy étvágyú” nemzetállamok számára mindig adódott egymással szemben háborús indok területi viszályok miatt, mivel a félsziget nagy részén mind etnikailag, mind vallásilag igen kevert volt a népesség.

A helyben meglévő feszültségekre rakódtak rá a nagyhatalmi ellentétek: Oroszország hagyományos érdekszférájának tekintette a területet. Vele szemben az Osztrák–Magyar Monarchia is terjeszkedni kívánt, hiszen ez volt az egyetlen térség, ahol nagyhatalmi befolyását növelhette.

A félsziget történetében az 1877–78-as év döntő változásokat eredményezett. A balkáni erőegyensúly felbomlásától tartó európai hatalmak egy közös konferencián kívánták rendezni a térség sorsát. A 20. század elején a szerb irredentizmus felerősödött, főleg miután egy véres királygyilkossággal megölték az addig Monarchia-barát uralkodót , és az új dinasztia egyre erőteljesebb támogatást kapott az Orosz Birodalomtól.

A kortársak által „Európa lőporos hordójának” nevezett Balkánon 1912–13-ban egymást követően két háború is lezajlott a félsziget szinte minden államának részvételével.

A 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalomnak számított, hiszen Európában Oroszország után a legnagyobb területtel bírt Európában. A birodalmat terhelő nemzetek közötti feszültségek és a haderőfejlesztés késedelmes megkezdése viszont komoly hátrányt jelentett számára.

A balkáni „lőporos hordó” berobbanását végül a szarajevói merénylet idézte elő. 1914. június 28-án egy boszniai szerb diák, Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István ellenezte kezdetben a háború kirobbantását. Tisza nem ítélte megfelelőnek a katonai felkészültséget, és tartott egy váratlan román támadástól.

A szerb kormány elbizakodott Monarchia-ellenessége és Németország kiállása végül meggyőzte Tiszát arról, hogy a határozott fellépés elmulasztása a birodalom nagyhatalmi tekintélyét veszélyeztetné. Az Osztrák-Magyar Monarchia előbb ultimátumot adott át Szerbiának, majd annak elutasítása után 1914. július 28-án hadat üzent.

A 19. század utolsó harmadában Európa legtöbb országában bevezették az általános hadkötelezettséget, és a bevonultatott fiatalokra két- vagy hároméves kötelező katonai szolgálat várt.

A német hadvezetés a kétfrontos háború elhárítására készült, így előbb Franciaországra akart csapást mérni, és ezután Oroszország ellen fordulni. A nagyszabású átkaroló hadművelet végrehajtására 40–42 napot szántak, ezután a nyugaton győztes csapatokat vasúton a keleti frontra szállították volna.

A keleti fronton az orosz mozgósítás a vártnál sokkal gyorsabban befejeződött, és a cári csapatok betörtek Kelet-Poroszországba. A német hadsereg súlyos vereséget mért a támadókra. A déli fronton a Monarchia hadereje 1914-ben nem tudta Szerbiát elfoglalni.

Már az első hadműveletektől kezdve mindkét fél szövetségi rendszerének kibővítésére törekedett. A központi hatalmak előbb az Oszmán Birodalmat, majd Bulgáriát vonták be a háborúba. A török hadsereg belépésével újabb frontvonalak is keletkeztek. Az oroszokkal a Kaukázus térségében, illetve a brit erőkkel a Közel-Keleten csaptak össze.

Bulgária hadba lépése alkalmat kínált a központi hatalmaknak Szerbia megszállására. A visszavonuló szerb csapatok maradványait az antanthajók Korfu szigetére menekítették. Szerbia azonban nem tette le a fegyvert, és az antantcsapatok a görög térségben stabilizálni tudták a balkáni frontot. Görögország két év múlva az antant oldalán belépett a háborúba.

Az antanthoz először Japán csatlakozott, de az ázsiai ország megelégedett a csendes-óceáni német gyarmatok elfoglalásával, így az európai harcokba nem avatkozott be. . A következő évben Románia bevonása szintén nem hozott látványos sikereket, sőt a román hadsereg néhány hónap alatt saját országa jelentős részéről is kiszorult.

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Thomas Woodrow Wilson a háború első éveiben többször igyekezett közvetíteni a hadviselő felek között. Wilson is a semlegesség mellett állt ki, de igyekezett országának minél nagyobb politikai és gazdasági hasznot húzni a háborúból. A kereskedelmi hajók elleni váratlan támadások átmeneti zavart idéztek elő az utánpótlásban, és a bevetések során több amerikai hajót is elsüllyeszthettek.

1917 több szempontból is az első világháború fordulópontja lett. Március elején Oroszországban forradalom robbant ki, és II. Miklós cár lemondott a trónról. A központi hatalmak ekkor még több országot megszállás alatt tartottak, és a frontvonalak a határaikon kívül húzódtak.

Ferenc József halála után a trónra lépő IV. Károly változásokat akart, titkos diplomáciai úton különbéke-tárgyalásokba kezdett, de törekvései nem jártak eredménnyel. A háború utolsó másfél évében kisebbségi kormány állt az ország élén, de jelentős politikai irányváltás nem történt.

A katonai kimerülés, a súlyos ellátási gondok a központi hatalmak hadseregeinek megrendülését jelezték, és a frontokon is egyre nyilvánvalóbb lett az antant technikai fölénye. A közeledő vereség láttán Németország vezetői a wilsoni pontok alapján egy méltányos fegyverszünetben reménykedtek.

1918 szeptemberében egy nagy erejű antanttámadás áttörte a balkáni frontvonalat. A balkáni front összeomlása végveszélybe sodorta az Osztrák–Magyar Monarchiát, katonai tartalékok már nem álltak rendelkezésre, és a francia–szerb csapatok Magyarország déli határáig törtek előre.

1918. október végén forradalmak söpörtek végig a Monarchia főbb városaiban. A belső összeomlást katonai vereség követte, egy erőteljes olasz támadást követően az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Padovában fegyverszünetet kötött. Németország összeomlása is rövidesen bekövetkezett.