Zörgő lábú szél osont át az erdei tisztáson. Egy fánál megállt, fázósan köhögött, panaszkodott:

– Elvesztettem a virágillatot!

Nedves, hűvös sóhajától tétován röpködni kezdtek a piros falevelek. Az aggódó, kicsi sündisznók összenéztek, és szapora döcögéssel hordani kezdték rejtekhelyükre a derékaljnak valót.

– Ennek fele sem tréfa! – mordult fel Mackó bácsi, amikor észrevette, hogy a vadméhek bezárták orra előtt a mézecskés odút. – Itt az ideje, hogy összehívjam téli álomra készülődő népemet a nagy, őszi számadásra!

A Kerekerdőben úgy szokás, hogy ősszel mindenki beszámol az erdő urának, Mackó bácsinak arról, menyit dolgozott és mi mindent gyűjtött a nyáron. Uhu bácsi szálkás ákombákomokkal feljegyzi ezeket az adatokat az erdő nagykönyvébe, és a legszorgalmasabbak nevét virágporból készült aranyfestékkel írja be. Ez ám a nagy kitüntetés! Elmegy a híre fától fáig!

Ezért hát Mackó bácsi mindjárt kidoboltatta a harkállyal egy bükkfa kopogós derekán, hogy mindenki sorakozzék fel a tisztáson, kezdődik a nagy számadás! A parancsnak mindenki eleget tett.

Jött a hörcsög büszkén jelenteni, hogy hány pofára való gabonát gyűjtött. Borzék elmondták, hogy éjt nappallá téve hány cső kukoricát fuvaroztak haza A méhek meg a hangyák sem szégyenkeztek, de nekik már amúgy is nagyon jó hírnevük volt. Mackó bácsi elégedetten nézte a szorgalmas népet, a serény mezei egereket, a fontoskodó sündisznókat.

-Remélem, nem lesz ínség a télen, még akkor sem, ha hosszúra szabják a hótakarót. Ugye, mókuskák?

A mókusnemzetség tajgai büszkén válaszoltak:

– Mindent megszereztünk, ami tőlünk tellett! -És sorolták sorra, hogy ki mennyi diót, mogyorót, áfonyát hordott össze; hogyan bélelte ki frissen gyűjtött mohával az otthonát és tömködte be vele a repedéseket – egyszóval, hogy mennyi hasznos munkát végzett.

Csak egy kis mókus hallgatott nagy bölcsen a sor végén, azt remélve, hogy őt senki sem veszi észre: a kisi Mókus Péter. De nem volt szerencséje, mert Mackó bácsi hirtelen feléje fordult.

– Hát te…Halljuk, mit dolgoztál a nyáron? Nem vagy ölbeli gyerek!

Várakozó csend lett. Mindenki odanézett. A mókuska szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében, de a föld nem nyílt meg, és neki felelnie kellett. A sunyi róka, aki egy bokorból leste az egész gyülekezetet, odasúgta:

– Hazudj nekik valamit!

Mókus Péter is egy pillanatig erre gondolt, de aztán úgy érezte, hogyha most hazudna, hát soha többé nem tudna vidáman belenézni a patak tükrébe. Ezért inkább nagyot sóhajtott, és kibökte:

– Én egész nyáron játszottam és bukfenceztem!

– Feneketlen mézes bödön! – kiáltott Mackó bácsi. Mindenki felhördült a meglepetéstől, de legjobban a mókusnemzetség tajai.

– Szégyent hoz ránk ez a haszontalan!

– Poroljátok ki a bundáját! – vicsorgott a hörcsög.

– Nem engedem! Nem hagyom! – ugrott oda Mókus mama, és magához ölelte a fiacskáját.

– Mi az , hogy nem hagyod? – Hallatszott innen is, onnan is. – Meg kell leckéztetni a naplopót!

Akkora zsivaj kerekedett, hogy Mackó bácsi elbömbölte magát:

– Csend legyen!

Erre mindenki lejjebb vitte a hangját és ismét hallani lehetett, hogy zörög, köhög az avarban az őszi szél. Mackó bácsi sziogrúan nézett a rendbontó mókusra.

– Szóval azt mondod, hogy azért nem gyűjtöttél semmit a télre, mert egész nyáron át bukfenceztél?

– Igenis Mackó bácsi, kérem -szepegett a kérdezett-, annyit, hogy szinte belefáradtam.

– Hallatlan – morajlott fel újra a megbotránkozás és egy idős borzasszonyság, akinek a hátán már teljesen kikopott a bunda a sok fuvarozástól, hosszú orrát magasra tartotta: – Nahát, hogy mik vannak!…Bezzeg az én időmben!

– Bezzeg!…-Bezzeg! – bólogattak az erdei egerek. Mackó bácsi megvakarta a füle tövét.

– Akárhogy is vesszük, kölyök, te súlyosan megsértetted az erdei törvényt, amely kimondja, hogy minden valamirevaló mókusnak gyűjtenie kell a télre. Aki ezt elmulasztja, mehet száműzetésbe a nyírfaerdőbe, ahol se odú, se mogyoró!

Mókus Petinél eltörött a mécses.

– Mackó bácsi, ne tessék engem elkergetni! Igazán nem értem rá gyűjteni!

A róka, aki az előbb még füllentésre unszolta, most szolgálatkészen előugrott.

– Nagyon helyes! A bűnös bűnhődjék! Majd én megmutatom az utat a nyírfaerdőbe!

Mókus mama a kötényébe temette az arcát, a többiek pedig hangosan jajveszékeltek: -Ilyen szégyen! Még ilyen szégyent!

Már úgy látszott, hogy Mackó bácsi csakugyan nem tágít, amikor egy kis puha bundás, egérforma vendég furakodott a sokaság közé. – Utat kérek! Sürgős mondanivalóm van! Nehogy bántsátok ezt a kis drága mókusgyereket!

– Hát e ki vagy? – csodálkozott Mackó bácsi.

– Cickány Panni, a vízi cickányok családjából – felelte a jövevény. – Váram van, sok-sok folyosóval, a patakpartba vájva.

Öntudatosan körülnézett. Hirtelen csend támadt.

– No, és mi közöd a Mókus Péter dolgához? – morgott Mackó bácsi. – Az, hogy ez a mókus énmiattam bukfencezett és velem játszott egész nyáron.

– Micsodaaaa? Még dicsekszel is vele?

– Úgy bizony! Neki köszönhetem, hogy meggyógyultam. Mert nagyon beteg voltam, és búsan üldögéltem a patakparton, amikor egyszer arra jött Mókus Péter.

„Látod, – mondtam neki szomorúan,- milyen jó a pajtásaimnak. Azok úszkálhatnak a patakban, de én nem, mert a betegség után sokáig nem vízálló a bundám, és ha mégis belemennék, hát elpusztulnék.” „Jaj, a világért bele ne ugorj a vízbe!” – intett Mókus Péter.  „Igen ám, de olyan nehéz megállni, és még borzasztóbb itt ülni elhagyottan a parton, amikor velem nem játszik senki, mert mindenkinek unalmas vagyok azzal, hogy ezt se szabad, azt se szabad…És így fog elmúlni felettem az egész napsugaras nyár…”

Hát tudjátok-e, mit csinált erre Mókus Péter? Nem ment el a vörös fenyők erdejébe áfonyát szedni, pedig oda indult, hanem ott maradt és játszott velem egész estig, hogy ne fájjon annyira a szívem a lubickolás után. Azután is eljött, mindennap. Letette a falevél tarisznyáját és mókázott meg bukfencezett. Akkor mulattam a legjobban, amikor vetette a bukfenceket! Minden búmat, bánatomat elfelejtettem és a vidámságtól napról napra jobban lettem. Peti meg csak vitte haza mindennap az üres tarisznyáját…

A kis cickány elhallgatott. Hálától csillogó szemmel nézett Petire. Mackó bácsinak úgy a torkára ment vaalmi láthatatlan gombóc, hogy percekig krákogott tőle. Mókus néni félig sírt, félig nevetett.

– Tudtam! Tudtam, hogy valami tévedés lehet a dologban!

– Nincs itt semmiféle tévedés! – dördült meg újra erőteljesen, de kissé náthásan Mackó bácsi hangja. – Elrendelem, hogy Mókus Péter nevét aranybetűkkel írják be a Kerekerdő nagykönyvébe!

– Nem is kell száműzetésbe mennem? – szólalt meg remegve Peti.

– Nem, fiacskám! -felelte Mackó bácsi.

-Éljen! – tört fel az ujjongás a mókusok torkából. – Mégsem hozott ránk szégyent Mókus Péter! Majd mi adunk neki a mogyorókészletünkből, hogy ne éhezzék, ha felébred télen!

És elkezdték szórni Peti elé a rengeteg összekuporgatott mogyorócskát, úgy, hogy nemsokára a derekáig ért…Csak a hörcsög vágott mos is mérges arcot. – Na és az erdei törvény?…Azzal mi lesz?

Mackó bácsi alig méltatta egy megvető pillantásra, azután a mókusokra mutatott.

– Ez az igazi törvény! Hátat fordított a durcás hörcsögnek és elindult a barlangja felé.

A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide emgem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
-Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
-Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér,

s a legkisebb: Sün Balázs. 

Hogyha jól bevacsoráztak, szűk lett nékik az a ház.

S előfordult ilyenkor, hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott, morgott, perelt dühöngve.

Semmit se ért, mit tehetett, lefeküdt a küszöbre.

Telt az idő, múlt az idő, éjre éj és napra nap.

Egyre többször fordult elő, hogy a házból a legkisebb kimaradt.

„Ebből elég! Torkig vagyok!” kiáltott fel Sün Balázs.

„Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház”.

„Éppen ezért én elmegyek. Szerbusz néktek hat testvér

Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!

Miután így elbúcsúzott, fogta magát, elindult.

Lába nyomán porzott a vén gyalogút.

Így baktatott, így poroszkált. Szomszéd tölgyig meg sem állt.

Ottan aztán sürgött, forgott, árkot ásott, falat emelt,

tetőt ácsolt, ajtót szegelt, és mire a nap leszállt, épített egy kalyibát.

„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!

Nem tolnak ki a küszöbre a nagyok!”

Falevélből ágyat vetett, kényelmeset,

belé feküdt s hortyogott, hogy csörögtek

s remegtek az ablakok.

Éjféltájban vihar támadt. Hajlítgatta a vén fákat.

Fújt a szél nagy zajjal ám.

S arra ébredt, hogy zörögnek a kalyiba ajtaján.

„Ki az? – szólt ki fogvacogva –

Ki kopogtat éjnek idején?”

„Mi vagyunk az – szóltak kintrõl.

Mi vagyunk, a hat testvér:

Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!”

„Elvitte a szél a házunk, engedjél be,

ázunk-fázunk idekinn,

csurom víz a kabát rajtunk és az ing!”

„Jól van, jól van – szólt Sün Balázs – Jövök már!”

S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan. Tele lett a kalyiba.

Kérdezte is Sün Tihamér:

„Mondd csak testvér, nincs csak ez az egy szoba?”

Lefeküdtek, elaludtak.

S arra ébredt Sün Balázs: újra kicsi lett a ház!

Mert az éjjel ide-oda lökõdve kiszorult a küszöbre.

„Ejnye! – mondta fejvakarva – Mit tehetnék? Megnövök!

S akkor talán nem lesz ágyam,

Nem lesz párnám a küszöb!”

Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

– Kárr – kár!

Körülnéz Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

– Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem azt az almát.

Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

– Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.

– Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából
fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

– Állj meg, állj meg! – kiáltozott Nyúl. – Hová viszed az almámat?

– Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához

– Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

Odarepült hozzájuk a Varjú.

– Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

– Ez az én almám, az enyém!

Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú
csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, Sündisznócska tüskéivel megszúrta Nyulat, Nyúl pedig oldalba rúgta Varjút…

Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt:

– Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

Azt felelik a veszekedők:

– Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

– Ki találta az almát?

– Én! – felelte a Nyúl.

– De ki tépte le a fáról?

– Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.

– Jól van. De ki kapta el?

– Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.

– Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.

– De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre Sündisznócska, Nyúl és
Varjú.

– Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye
el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mindhárman:

– Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?

Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

– Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

A másodikat Varjúnak adta.

– Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot ő nyelte le.

– Ez az enyém, mert én kaptam el.

A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.

– Ez a tiéd, Medve.

– Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.

– Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

Volt annak két iciri piciri kis ökre,
Rákaptak egy iciri piciri kis tökre.

Csizmát húz az iciri piciri kis macska,
Hová lett az iciri piciri barmocska:

Bejárja az iciri piciri kis erdőt
S nem leli az iciri piciri tekergőt.
Bejárja az iciri piciri kaszálót,
S nem látja az iciri piciri kószálót.

Rátalál egy iciri piciri kis tökre,
Bánatában iciri picirit meglökte.
Felfordult az iciri piciri tököcske,
Benne a két iciri piciri ökröcske.

Megörült két iciri piciri ökrének:
Vége van az iciri piciri mesének! 

Tegnap korán esteledett,

sündisznócska ágyat vetett.

Ágyat vetett az avarban,

kicsinyeit betakarta.

Fújhat a szél lankadatlan,

melenget a moha paplan.

Jó meleg a földi fészek,

aludjatok kis tüskések.

Őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

ruhája.

Zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya

magába.

Hogyha a Hold rá

fátylat ereszt:

lánnyá válik,

sírni kezd.

Őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

ruhája.

Egy kis levél elindult,
fölkapta a szél.
Repült messze, fel az égbe
ahol sok a fény.

Őszi napfény cirógatta,
most már nem is félt,
aláhullott, megnyugodott,
bóbiskolni tért.

Ki tudja már, a sok gólya
a sok fecske merre jár.

Elhervadtak a virágok,
sárgulnak a levelek,

A szőlősben szüretelnek
a szorgalmas emberek.

Körtét, almát, szilvát, diót
szedeget a sok gyerek,

Előbújnak a szekrényből
sálak és pulóverek.

Kora reggel már dér fedi
Odakinn a földeket.

Elbúcsúzik a fényes nyár
Siratja az erdő s berek.

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Komor fellegek között
Jön az eső, jön a köd
Cidrizik már a világ
Jól vigyázz, hogy meg ne fázz!

Hüvelykujjam almafa
Mutatóujjam megrázta
Középső ujjam összeszedte
Gyűrűsujjam hazavitte
A kisujjam mind megette
Megfájdult a hasa tőle.

A vásárban az asztalok minden alkalommal roskadoznak az árutól.

Portéka lehet: sósperec, Mihály cipó, rongybaba, kis üvegekben savanyúság - mézes gyümölcs, gesztenyéből - pattogatott kukoricából nyaklánc, mézeskalácsból szív, agyagból edény stb.

Szeptember 30-án született a legnagyobb magyar mesemondó, Benedek Elek, akinek tiszteletére 2005 óta ezen a napon ünnepeljük a Magyar Népmese Napját. Elek Apóra emlékezünk, de egyben a magyar népmesét, és általában minden nép meséjét, ünnepeljük. 

Hogy miért függ össze a kettő? Benedek Elek mesemondóként és népmesegyűjtőként maradt fenn az emberek emlékezetében. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője volt. 

Már gyerekkorától a székely nép mesemondó fiának tekintette magát és kötelességének érezte, hogy felkutassa a népmeséket, majd leírja, és mindenki által elérhetővé tegye őket. 

Az első népmeséket a szülőfalujában, az erdélyi Székelyföldön lévő Kisbaconban hallotta, de később bejárta a környező székelyföldi falvakat és lejegyezte a hallott népmeséket, mondákat, balladákat. 

A Benedek Elek által lejegyzett népmeséken nőttem fel Erdélyben,  rajtuk keresztül tanultam meg olvasni, rajtuk keresztül próbáltam a világot megérteni. Furfangos állatok és szegény legények, királylányok és királyfiúk, tündérek és boszorkányok mind megtalálták helyüket a székely-magyar népmesékben és Benedek Elek lejegyzésein keresztül annyira élethűek voltak, hogy úgy éreztem, mind közöttünk élnek. 

Firenzében, egy 1931-ben tartott környezetvédelmi konferencia keretén belül merült fel először az Állatok Világnapjának (World Animal Day) gondolata. Az október 4. pedig azért lett a kiválasztott nap, mert ez Assisi Szent Ferenc halálának napja, egyúttal emléknapja is. Ez a nap tisztelgés az állatok védőszentje, Assisi Szent Ferenc előtt, aki már a 13. század elején azt hirdette, hogy mindent szeretnünk kell, ami körülvesz minket, legyen az élő vagy élettelen.

Sok vidéken ezt a napot tekintik a szüret kezdetének.
Egerben a szüretet Terézszedésnek is hívták. A szüreti időszak szeptembertől október végéig tart. A magyar szüreteket a közös munka, a jókedv jellemezte. A szüretet lezáró szüreti mulatság ősi pogány esemény. Szőlővesszőkből font, szőlővel díszített koszorút adott át a vincellér (szüretre felügyelő) a szüret végén a gazdaasszonynak, ezután mulattak. A mai időkben a szőlőtermelő vidékeken a szüret végét felvonulásokkal, utcabálokkal ünneplik.

Régi szokás volt ludat vágni ezen a napon. Ettől fogva ugyanis a baromfikat, amelyeket már nem akartak télen etetni, vágni kezdték. Ilyenkor már le lehetett vágni a hízott libát is. Országszerte nagy lakomákat rendeztek, hogy egész évben bőven ehessenek, ihassanak, hiszen a mondás úgy szólt: „Aki Márton napján libát nem eszik, az egész évben éhezik!” Szent Mártonnak – a püspöknek – Magyarországon is jelentős kultusza alakult ki, mivel Pannóniában született. Több város is viseli a nevét pl. Győrszentmárton, Zalaszentmárton. Ő a középkor szentje volt. A legenda szerint nem szeretett volna püspök lenni, ezért a ludak óljába bújt. A libák gágogása elárulta a rejtekét, így megtalálták, és püspökké választották.

Márton megharagudott a ludakra, levágatta őket és szétosztotta a szegényeknek. A liba mellett másik főszereplő az ekkorra kiforrott újbor, mert arról úgy hírlett, hogy „Az újbornak Szent Márton a bírája!” Ekkorra kiderül, milyen erős, zamatos lett. A liba mellcsontjából az időjárásra is jósoltak : ha fehér, áttetsző a csontja, akkor havas, hosszú lesz a tél, ha viszont barna, homályos a csontlap, akkor rövid, sáros tél várható – vélték.

szeptember 8.AZ OLVASÁS VILÁGNAPJA - World Reading Day (1965 óta)

szeptember 16.AZ ÓZON VILÁGNAPJA

szeptember 3. szombatja  TAKARÍTÁSI VILÁGNAP - Clean Up Day

szeptember 16-22.EURÓPAI AUTÓMENTES HÉT

szeptember 22.AUTÓMENTES VILÁGNAP - levego.hu  criticalmass.hu

szeptember 29.ÉLELMISZER-PAZARLÁS ELLENI VILÁGNAP - IDAFLW (2020 óta)

szeptember 30.CSOMAGOLÁSMENTES NAP - NO PACK

október 1. A KÁVÉ VILÁGNAPJA (2015 óta) - Magyarországon szept. 29-én!

október 1.VEGETÁRIÁNUS VILÁGNAP / HABITAT VILÁGNAP

októberVEGETÁRIÁNUS HÓNAP - FENNTARTHATÓ ÉLELMEZÉS

október 2.HASZONÁLLATOK VILÁGNAPJA - World Farm Animals Day (1983 óta)

október 4.AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJA - World Animal Day (1931 óta)

október első hétvégéje MADÁRMEGFIGYELÉSI VILÁGNAP

október 10.KOMPOSZTÁLÁS NAPJA - humusz.hu

október 16.ÉLELMEZÉSI VILÁGNAP - World Food Day (1979 óta)

október 16.A KENYÉR VILÁGNAPJA (2001 óta)

október 3. szombatjaA JAVÍTÁS NEMZETKÖZI NAPJA - International Repair Day (2017 óta)

október 21.FÖLDÜNKÉRT VILÁGNAP – Caring For The Earth

október 24.ÉGHAJLATVÉDELMI VILÁGNAP - 350.org

október végeTV KIKAPCSOLÁSI HÉT

november 1.VEGÁN VILÁGNAP - FENNTARTHATÓ ÉLELMEZÉS (1994 óta)

november 8.ÉGETŐELLENES VILÁGNAP - Don't Burn Our Future

novemberi utolsó péntek

NE VÁSÁROLJ SEMMIT NAP - Buy Nothing Day

november utolsó hete

EURÓPAI HULLADÉKCSÖKKENTÉSI HÉT

• A két kicsi bocs meg a róka

• A répa

• Létrácska

• A lókötő róka

• A kiskakas gyémánt félkrajcárja

• A kíváncsi bocs

• Sün Balázs

• Szutyejev: Alma

• Szutyejev: A gomba alatt

• Az alma meg a kerti manó

• A kincset érő krumpli

• Zelk Zoltán: Őszi mese

• A piros kabát kalandja

• Fésűs Éva: Bukfencező mókus

• Benedek Elek: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

• Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony

• La Fontaine: A tücsök és a hangya

• B. Weber: Vándormadarak

• Készülődés a télre

• Janczarski: A játékboltban

• Mészöly Miklós: Kerekecske-dombocska

• Haunschild: A babaszék

• Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

• Móricz Zsigmond: Török és a tehenek

• Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok

• T. Volgina: Miért szállnak el a fecskék?

• Marék Veronika: Első nap az óvodában

• Varga Katalin: Milyen a jó óvodás?

• B. Németh Ágnes: A kisfecske búcsúja

• Arany László: A kóró és a kismadár

• Arany László: A kiskakas gyémánt félkrajcárja

• Balgoh Béni: Bókuska

• Kaszás Károly: A béka őszi birodalma

• Angol mese: A piros kabát kalandja

• Marc Heinrich: Záporeső

• Zelk Zoltán: Mese az éhes kisegérről

• Zelk Zoltán: A világgá ment porszem

• Angol népmese: A három kismalac és a farkas

• Kolozsvári Grandpierre Emil: A két kicsi bocs meg a róka

• Afrikai népmese: A csökönyös kiselefánt

• Arany László: A farkastanya

• Francia népmese: A három csibe

• Orosz népmese: A kecskegidák meg a farkas

• Angol mese: Cirmos Cili játszótársa

• Eszkimó népmese: A hős egér

• Bencz Mihály: A csavargó ballábas cipő

• Varga Katalin: A kis egér hídja

• Bakó Krisztina ford.: Az eltűnt diók!

• Román népmese: Rókáné komámasszony fülönfüggője

• Bolgár népmese: Mackó anyó dajkát keres

• Josef Capek: Hogyan súrolta fel a kutyus meg a cicus a padlót

• Kerékgyártó János: Dániel és a mogyorók

Dalok őszre:

• A kállói szőlőbe

• Kiszáradt a diófa

• Én kis kertet

• Szőlő érik

• Lipem, lopom

• Debrecenbe kéne menni

• Aki nem lép egyszerre

• Megy a gőzös

• De jó a dió

• Messze van a város

• Egyél, libám

• Csett Pápára

• Recse, recse, pogácsa