Eszközök:
Bármilyen lapos, nehéz tárgy megfelelő a nyomás kifejtéséhez: telefonkönyvek, szótárak, enciklopédiák, stb. Nem tanácsos közvetlenül a könyv oldalai közé tenni a virágokat, mert a összekenhetik a lapokat. Helyette tedd több ív nedvszívó papír közé a növényeket és erre tedd a könyveket!
 Vannak speciális itatóspapírok is, de az újságpapírok vagy az extra-vastag papírtörölközők ugyanolyan jó szolgálatot tesznek.

Virággyűjtés és préselés:
A legideálisabbak a száraz nyári napok a virággyűjtésre. Ekkor a növények nedvességtartalma is alacsonyabb, meg aztán ilyen szép időben sokkal jobb is kirándulni menni, mint esőben.
A legjobban préselhető növények azok, amelyek már eleve laposak, például a százszorszép, az árvácska, a boglárka, a gyöngyvirág és az ibolya. Más virágok is alkalmasak, például a szívvirág, a különböző muskátlik és harangvirágok. Nem csak virágokat érdemes préselni, hanem leveleket is, például borostyánt, mentát, kerti zsálya levelet.
Engedd el a fantáziád és próbálj ki többféle növényt is. Arra figyelj, hogy ne száradjanak sokat, legjobb, ha hazaérve azonnal lepréseled őket.
Hogy a növények szép színei megmaradjanak, a préselés során olyan helyre rakd őket, ahol meleg és száraz a levegő. Például alkalmas hely a padlás, a garázs polcai. A száradási idő függ a hőmérséklettől, a páratartalomtől és a virágok típusától. A kicsi virágok négy-öt napon belül szárazak lehetnek. Nagyobb virágoknak akár nyolc nap is szükséges. A száraz virágok merevek és papírszerűek lesznek. Ha túl korán veszed ki őket a présből, összeráncolódhatnak.
 Ha préseléskor a növény esetleg ragadt, ne próbáld meg lehúzni, mert elszakadhat. Kérd meg anyát, hogy egy vékony kés élével fejtse le,  vagy a lapot egy rövid időre tegye gőz fölé!

Felhasználás:
A préselt növényeket rendkívül sokféle módon is felhasználhatod. 

A csalán évszázadok óta az egyik legnépszerűbb gyógynövény, mely vitaminokban, ásványi anyagokban gazdag, külsőleg és belsőleg egyaránt alkalmazható. A zsenge csalánleveleket hasonlóképpen készíthetjük el, mint a spenótot, az ízük is erre emlékeztet A csalánlevélből csinálhatunk főzeléket és levest is.

A fodormentából természetesen különleges, mentolos ízű tea készíthető.

Egy edényben melegíteni kezdjük a vizet majd hozzáadjuk a cukrot és folyamatosan kevergetjük míg elolvad. Ekkor beleszórjuk a levendula virágot és 2-3 percig lassan forraljuk. Átszűrjük és üvegpalackban tároljuk felhasználásig.

Elkészítés:
A málnát folyó víz alatt alaposan mosd meg, válogasd át. Csak érett, egészséges szemek kerüljenek a szörpbe. Rakd egy nagy lábosba, öntsd rá a vizet, és forrald fel. Mérsékelt tűzön körülbelül 20 percig főzd. Időnként kevergesd meg, ha szükséges, kanállal szedd le a habját. Akkor jó, ha a gyümölcs puha, szinte szétesik.

Szűrd le a levét, majd a málnát gézlapon, kis lyukú szűrőn préseld át. Add a folyadékhoz a cukrot, és tedd vissza a tűzre. Még öt percig főzd. Fontos, hogy a cukor teljesen elolvadjon benne. Hagyd hűlni.

Közben az üvegeket forró vízzel fertőtlenítsd ki, majd öntsd bele a kihűlt szörpöt. Ha télre akarod eltenni, egy késhegynyi szalicilt is szórj minden üveg tetejére. Jól zárd le, és fordítsd fejre öt percre. Utána tedd plédek közé egy-két napra. Azt követően viszonylag hűvös helyen tárold. Fogyasztáskor 1:7 arányban hígítsd vízzel. Friss vagy fagyasztott málnaszemeket is tehetsz a pohárba.

Egy napsugaras, nyári hajnalon Mókus Bence bácsi az első rigófüttyre ébredt, és nyomban keltegetni kezdte a mókuscsemetéket: 

— Ébredjetek! Ma vásárba megyünk! Tapsolt is egy nagyot, de több se kellett a mókusgyerekeknek! Hiszen már napok óta egyebet se tettek, mint számolgatták, hányat kell aludni a bükkmakkfalusi vásárig. Most végre, végre valósággá válik, és küszöbön van a nagy esemény! Mókus Péter kettőt sem nyújtózott a fekhelyén, úgy ugrott fel, akár egy gumilabda! . . . A húgocskája, Panna, pici piros szoknyáját fürgén magára kapta, hajába szalagot tett, mert úgy csinos a mókus-kisleány. Mókus Balázs meg fel-alá futkosott a tölgyfa derekán, míg Mókus néni el nem kapta bozontos farkincája csücskét: — Eredj a dióhéj-lavórhoz, tüstént! Első a mosdás, minden reggel! 

— De ugye, fület nem kell? — alkudott huncutul Balázs, reménykedve, hogy hátha elmarad a nagy mosakodás. Ám apu szigorúan mondta: 

— A vásári sokadalomba be sem engednek poros fülű mókust, és nem viszlek magammal én se! Erre aztán a kis mókusnak sem volt ellenvetése. Mikor már indulásra készen álltak, szépen sorban, apu belenyúlt a zsebébe, s mindegyiküknek öt fényes mókus-krajcárkát rakott a tenyerébe, hogy vásárfiát vehessenek rajta. Lett erre vidám lárma! Felugráltak mókus apu nyakába, borzolták, agyonölelgették, majd széjjel szedték, és hárman háromfelé húzták, hogy újra ki kellett kefélnie a vasárnapi bundát. Mókus anyu nevetve küldte őket: 

— No, indulás!

 — Anyuka nem jön? — kérdezte Balázs. 

— Nem, nem — mosolygott anyu titkon. 

— Nekem roppant fontos dolgom van itthon. Majd megtudjátok, mikor hazatértek! A mókusok vidáman nevetgéltek, ujjongtak, kiabáltak, neki akartak futni a világnak. Péter meg Balázs nagyokat kergetőztek, de Bence bácsi leintet­te őket: 

— Lassabban járjatok! Messze még Bükkmakkfalva, és elfárad a lábatok! 

Meg is értették apuka parancsát. Megfogták szépen egymás mancsát, s amerre ment a kis csapat, nevettek a virágok és daloltak a madarak. 

Találgatták: milyen lehet a vásár? . . S amint befordultak egy öreg fánál, észrevették, hogy fent a tetején, elhagyott szarkafészek peremén, egy mókuskislány integet. 

— Nini, Evetke Nelli! — kiáltott fel Balázs. — Neked nincs kedved a vásárba­ menni? 

A mókuskislány szomorúan intett: 

— Nem lehet, mert anyuka beteg, és elfogyott a mogyorónk. 

— Ümm-hümm! — felelte zavartan Balázs, mert nem jutott eszébe más, és inkább gyorsan előreszaladt pillangót kergetni a fák alatt. De Panni apuka fülébe sugdosott: 

— Úgy sajnálom, hogy nem jön Nellike! Hogy fájhat a szíve, amiért nem viszik el a vásárba. 

Pedig gyönyörű volt a vásár! A három mókuska szájtátva nézte a nyüzsgő sokaságot. Még ilyen érdekeset sose látott! Minden szép sátrat külön megcsodáltak, nézték a forgó körhintákat, a mézesbábost, pecse­nyesütőket. Szép, piros sombogyókkal célba lőttek, amíg kisült a lacipe­csenye. Vidáman zengett a zene, mindenki táncolt sípra, nagybőgőre. Egy szajkó volt a kikiáltó, s egész nap be nem állt a csőre. Csak akkor hagyta abba, mikor egészen berekedt. 

A kis Mókus Balázs csak ámult-bámult, és futkosott sátortól sátorig. Vett léggömböt, üveggolyót, csokit, meg mindenféle tücsköt-bogarat, míg végül egy krajcárja sem maradt. Különben tán megvette volna az egész tar­ka vásárt... 

Ezalatt Mókus Péter töprengve járkált, zsebében csörgött az öt krajcár­ka. Szép fényes volt... megsimogatta . . . kiadni úgy sajnálta! Végül, amint egy sátor előtt elment, látott egy pici malacperselyt. No, két kraj­cárért meg is vette, a többi pénzt meg beletette, s elégedetten zörgette a kezében: 

— Lám, nekem maradt pénzem! Nem is kívánok más vásárfiát! 

Hát a kis Panni? .... Vajon mit csinált? . . . Csodálta ő is a sok tarka szépet, aztán dobogó szívvel a bábos sátor elé lépett:

— Mézeskalácsos bácsi, kérem! A legnagyobb piros, tükrös, gyönyörű szívet adja ide nékem! 

— Öt krajcár ám a legnagyobb! — mosolygott rá a bácsi. — Azt hiszem, drá­ga lesz neked. 

— Egy krajcárral sem maradok adós! — felelt büszkén a mókuskislány, és nyomban fizetett. 

A bácsi a legszebbet neki adta. Panna pipikendőjébe takarta; hazafelé is úgy vitte, vigyázva, nehogy letörjék cukros dísze, máza. De akkor már le­felé ment a nap. 

A kis Mókus Balázs boldogan előreszaladt, hirdette fűnek-fának önfe­ledten: 

— Ide nézzetek, milyen léggömböt vettem! S még mi minden van a zse­bemben!

Péter komolyan hallgatott, az úton fontoskodva ballagott, és nagyon elégedett volt magával. A gombákat sem vette észre. De jó, hogy nem vett annyi vacakot! Perselyben van a pénze! Ő gondos, takarékos és derék. Gaz­dag mókus lesz, mire felnő, nem jár úgy, mint Evetke Nelliék. Korhadt a fájuk is. Éjjel biztosan ropog és recseg . . . Éppen most mentek el alatta, de a kis Panna hirtelen megállt:
— Apu, egy pillanatra! ... Én ide felmegyek!
A gyerekek felnéztek, de már el is tűnt a lombban. Aztán magasról hal­latszott a hangja:
— Nellike, hol vagy? . Vásárfiát hoztam!
Lent a testvérek csodálkozva vártak. Egy szava sem volt apukának, csak furcsán remegett a bajuszkája. Aztán Panni is visszajött, s a mézeskalács szív már nem volt nála .
Otthon anyu tárt karral várta őket. Az ajtó felett égett már a zöldfényű jánosbogár lámpa, s az asztalon ott állt egy kerek mogyorótorta! . . . Ez volt hát anyu titokzatos dolga! Mosoly ragyogta be a három mókus arcát. Anyuka nevetett:
— Én ezt a tortát annak szántam, aki az öt kis krajcárt legjobban felhasz­nálta. No, mutassátok bátran, mit vettetek?
Péter fogta kis perselyét, lelkesen rázta, hogy anyu lássa, milyen keveset költött. Balázs büszkén lengette a léggömböt, mutatta a csokit, fújta a sípot hosszan! ... S Pannika? Pannika bizony csak állt hátul, a sarokban.
— Hát te, kislányom? — kérdezte anyuka.
— Én semmit se hoztam.
— Semmit? .. . No! ... Talán elveszett a pénzed?
— Nem, anyu. Elköltöttem az egészet. Vettem egy szép szívet, de aztán odaadtam Evetke Nellinek. Nagyon örült neki! . . . Most semmim sincs, de ne haragudj érte.
Anyunak mintha könnyű harmat szállt volna a szemére.
— Értem már, értem... Mondd hát, apuka, ki érdemli a tortát? Apu mosolygott. Kissé köszörülte a torkát.
— Én bíró nem vagyok. Ezt mondják meg maguk a testvérmókusok.
Egyszerre csend lett. Balázs nyelt egy nagyot, Péter meg hallgatott. Csak álltak ott, lesütött szemmel. Úgy pirult az a léggömb! Úgy kongott az a persely! .
Aztán hirtelen anyukára néztek, s egyszerre mondták:
— Édesanyánk! ... Panninak add a tortát!

Nem tudom én, hogy ki kezdte, melyik virág rezegtette legelőször a szok­nyáját, lenge szélben forgolódva zöld levelét, karcsú szárát. Azt sem tu­dom, mi a szokás egy ilyen víg, tücsöknótás virágbálon? Csak egy biztos, hogy ez jó volt! Még a vén kóró is bókolt, akit tavaly itt feledtek a szelek ...

Képzeljétek, gyerekek! A bajuszos öreg cincér volt a legügyesebb pincér! Hordta a sok makkpohárkát, makkpohárban gyöngy-harmatot, amit még a hajnal hagyott.

Majd szétszedték! Úgy szomjazott a sok vendég! A százlábú duhajko­dott, minden lába táncot ropott, ez volt ám a nagyszerű! Zizegett a zsenge fű. Zsenge fűben a virágok, mint a tarka ruhás lányok mosolyogtak, hajla­doztak. Felettük a ragyogó nap száz sugarát szórta, szórta, rezgőfűre, vad­bozótra, a papsajt is annyit kapott, mint a legszebb réti rózsa.

Minden mezei bogárka hivatalos volt a bálba. El is jöttek, keringőztek, virágok közt kergetőztek. Szarvasbogár járta, hopp! ... Kacagott a libatop, zsálya, zsurló és gyökönke. Katicák repültek körbe, döngicséltek a kis méhek, egyre vígabb lett az ének. Majd kicsattant a pipacs! Ékes, kékes szarkalábak tücsökszóra táncot jártak, ingott-ringott az iringó, megszépült a sárga pimpó, rezgett a rezeda! Hajlott a tavalyi kóró, ropogott a dereka. Kócos lett a pitypang feje, nyári szellő forgott vele, kivirágzott a bozót; három tücsök egyre húzta, három szúnyog folyton fújta a jó talpalávalót.

Még a szakállas darázsnak is virágos kedve támadt! Otthon hagyta a ful­lánkot, megszelídült, dudorászott, bokázott a pillangóval. A futrinka kika­cagta, kakukkszegfű gyönge szára földig lehajlott alatta.

Hanem a nagy virágbált a rossz szél is megneszelte! Eddig pihent a be­rekben, mozdulatlan szenderegve, most azonban nagyot szisszent, elfeledve álmot, mindent.

— Szedte-vette zivataros! Én nem vagyok hivatalos? Majd elmegyek, körülnézek, egy virágot ki is tépek!

Már suhant is zúgva-búgva, félelmetes füttyöt fújva, haszontalan, vad csibész!

Virágkelyhek rejtekében részegítő volt a méz, berúgott már a darázs, dongó, kiürült a harmat-hordó, mire a szél odaért.

Ott lehalkult, szépen kezdte, nehogy nagyon megijessze a virágos soka­ságot. Cirókázott, marókázott, s hogy a kedvükre tegyen, óvatosan, láb­hegyen, pipitértől rezedáig úgy szaladt, mint a lenge fuvallat. Azt hihette, aki látta, ártatlan kis szélcicácska hízeleg. Zizegtek a levelek.

Felemelte a fejét a fű közül egy margaréta, bájos, kicsi, hófehér. Tetszett neki ez a szél! Kedveskedve táncoltatta, jobbra-balra hajtogatta.

— Gyere velem — súgta —, már úgyse soká tart a nyár! Felrepítlek én az égig! Nézd, milyen szép! Nézd, hogy kéklik! Hagyd itt ezt a csúnya földet, bojtorjános, gyomos zöldet. Az én karom úgy megpörget, égig hintáz, nem is kívánsz visszajönni soha többet! .. .

Hajlott a virág a szóra, de szép lenne, de jó volna! Hiszen itt csak száron szárad, míg odahull egy kaszának. Vagy azt várja, hogy letépje egy virágszedő szeszélye? ... Mindennap csak füvet láthat, pipacsot és szarkalábat. Nem sokat ér így az élet. Lám, igaza van a szélnek! 

Remegő kis margaréta fehér szirma libegett. Ágaskodott, nyújtózkodott, hogy kövesse a szelet. 

Jaj, virágom, margarétám, el ne szédülj, hallgass énrám! — könyörgött a madármályva, aki volt már virágbálba', életében táncolt sokat, ismerte a viharokat. 

— Kapaszkodj a gyökereddel, a jó földet ne ereszd el! — sírt a harangvirág hangja, vészcsengő lett csöpp harangja. 

Margaréta fejecskéje riadtan rezdült a szélbe', de a szellő körüljárta, huncutkodva megcibálta: 

— Gyere! Gyere! Mire vársz? Melegéből jó a tánc! Óvnak tőlem? El ne hidd! Irigyek a társaid! 

A virágok összebújtak, föld szívére rásimultak, úgy nézték a kis virágot, aki vihartáncra vágyott. Mindhiába integettek, mindhiába bólogattak, teg­nap nyílott margaréta jobban hitt a szép szavaknak. Kihúzta a gyökerét, felvetette szép fejét, félrerúgta a göröngyöt, kettőt fordult, hármat pörgött, szállt a szélben hófehéren, átrepült a selymes réten, át a szántóföldeken. A gonosz szél fel-feldobta, fütyörészett győztesen. 

Tetszett a tánc a virágnak. Ám egyszer csak belefáradt, szólt a szélnek, hogy megálljon, de az vitte át az árkon, förgeteggé kerekedve. Félelmetes lett a kedve! 

Sírt a virág: 

— Jaj, nekem! Engedj el, te szívtelen! 

Zúgott a szél: 

— Nem lehet! Ott hagytad a földedet. Járd a táncot, kis bohó, ostobácska gazcsomó! 

És sodorta egyre jobban, megforgatta úti porban, földhöz csapta, égbe kapta, nem bánta, ha tüske tépte, s mikor ellankadt szegényke, mérhetet­len haragjában egy ablakhoz odavágta. 

A párkányba kapaszkodva pici fejét lehajtotta, de már akkor alig élt a tegnap nyílott margaréta.

Hát, egyszer csak a nagy csöndben, feje felett üveg zörren. Megmozdul az ablaktábla, kihajlik egy kicsi lány. Pipikendő a haján, s kék a szeme, csudakék, és kacagva összecsapja icipici tenyerét:

— Margaréta! Kistestvérem! A forgószél hozott nékem, tündérország kö­zepéből, tündéreknek kiskertjéből, mintha bizony tudta volna, hogy én Margitka vagyok!

Kitárta az ablakot, kinyúlt érte mosolyogva, puha tenyerébe fogta, úgy szerette, dédelgette, szirmáról a port leverte, óvatosan meg is fújta, simo­gatta bársonyujja. Aztán körülnézett, s nyomban, innen-onnan, valahon­nan akadt is egy kis cserép, kerek, mázas, ó de szép! A cserépbe föld ke­rült, margaréta beleült. Kicsi Margit megöntözte, vékony karóhoz kötözte, amíg magához nem tér a bágyadt, fáradt margaréta.

Nemsokára fel is éledt! Visszatért belé az élet. Gyökerével szívta, szívta a jó, pezsgő nedveket, s újra vidám kedve lett! Megmarkolta jól a földet, nem ereszti soha többet! Úgy mosolygott az ablakban! Úgy élvezte a na­pot! ... Ráadásul egy kék szemű Margitkának nyílhatott.

Jöhetett aztán a szél, nem figyelt rá, mit mesél. Hegedülhettek a tücs­kök, hinthetett a hold ezüstöt, a nap aranyat a szép tájra, hívhatták a messzi fák — sose vágyott többé táncra, nem kellett a nagyvilág! Ott maradt a csöpp cserépben, szöszke Margit örömében, s nagyra nőtt a kis virág ...

— Jaj, milyen esetlen vagy! Hiszen össze-vissza lépkedsz! Gyere gyorsan, beíratlak az őzike tánciskolába! 

A tánciskola éppen akkor nyílt meg a Napfoltos tisztáson, pintyőkék, cinegék nagy mulatságára. Minden ág tele volt velük, onnan nézték, hogyan tanítja bokázni Agancsos Szilveszter a fiatal őzeket. A mókusok meg úgy ültek körös-körül a faodúkban, mint a közönség a színházi páholyokban. Ha valamelyik őzgida rendetlenkedett, tüstént orron dobták tavalyi mogyoróval.

 — Körben futunk! — vezényelt Agancsos Szilveszter őziketáncmester. 

—Könnyedén szökellünk, mint a szellő, virágot sem érint a lábunk! Nem is érintett egyiké sem, csak a kis sete-suta ügyetlenkedett a sor végén. Patája nyomán letöredeztek a piros mécsvirágok. 

— Állj! — szólt a táncmester. — Most először kilépünk jobbra ... Ki is léptek valamennyien szépen, de a kis sete-suta balra indult nagy lendülettel, és úgy meglökte a sort, hogy az őzek egymásra potyogtak. A pintyőkék alatt remegett az ág a kacagástól. Annál jobban mérgelődött a táncmester. 

— Mit nevettek? Én még életemben nem láttam ilyen ügyetlen őzet! Lássuk, tud-e egyáltalán bokázni? A kis sete-suta meg akarta mutatni, hogy igenis tud, de közben belerúgott egy hangyabolyba. Pillanatok alatt tele lett a tisztás dühös, vörös hangyákkal, és emiatt félbe kellett szakítani a táncórát. Agancsos Szilveszter őziketáncmester felháborodva dobbantott a jobb hátsó lábával: 

— Szedte-vette, ilyen tanítványnak nincs helye az iskolában! Szégyenfoltja lennél a táncvizsgának! 

A mókusok nagyon bánták, hogy vége szakadt a mulatságuknak, és valóságos avas mogyoró záport zúdítottak szegény őzre, amíg csak meg nem futamodott. Meg sem állt a Csobogó patakig. Ráhajolt a víztükörre, mert onnan mindig visszanézett rá egy őzike, aki sohasem nevette ki. Annak panaszolta el, hogy mi történt. Az őzike is sírt, de nem felelt — hiszen csak a saját tükörképe volt! —, ám a patak kedvesen csobogni kezdett: 

-- Ne búsulj, te kis sete-suta! Belőled is lehet még táncos lábú őz, csak akarni kell! 

— Ugyan hogyan? — könnyezett az őz —, hiszen ezentúl a tánciskolába sem járhatok! 

— Sebaj! — mondta a patak. — Nézd csak, mennyi kiálló, fehér kő van az én medremben! Gyere, lépkedj át rajtuk szép lassan a túlsó partra. Majd meglátod, hogy egyszer sem botlanak egymásba a lábaid. Az őzike elhessegette a rosszkedvét, és megfogadta a jó tanácsot. Remegve, tétovázva tapogatózott át a köveken, és dobogó szívvel ért partot. 

— Na, most vissza! — súgta a patak. Az őzike csodálkozott, hogy minek ez, de azért szót fogadott. A fehér kövek szívesen tartották eléje a hátukat, és mintha a parti fák is kitárt ágkarokkal várták volna, ide-oda ... ide-oda ... Amikor már harmadszor kelt át száraz lábbal, ugrani is mert egy egész kicsit. 

— No lám — gondolta —, nem is olyan rossz mulatság ez! Attól kezdve mindennap kiszökött a patakhoz, és akár esett, akár fújt, akár a nap sütött, fáradhatatlanul lépegetett a köveken. Egyszer aztán azt csacsogta a patak: 

— Fuss neki messziről a partomnak, és ugorj át rajtam! 

— Jaj, nem merek! — szeppent meg az őzike. 

— Dehogynem mersz! — súgták a hullámok —, hiszen te bátor és ügyes őz vagy! Ettől végre nekiiramodott, és képzeljétek! ... sikerült! Örömében bokázni kezdett a túlsó parton, és akkor vette észre, hogy virágot sem érint a lába. 

— Megtanultam táncolni! — ujjongott. — A patak kövein megügyesedtek a lábaim! 

— Meg bizony — csacsogott a patak —, ugye, most már elhiszed, hogy erős akarattal mindent el lehet érni?

 — Köszönöm, patak — hálálkodott az őz. — Honap elmegyek az erdei tánc-vizsgára, és meglepetést szerzek a társaimnak. ... Másnap tele volt állatokkal a Napfoltos tisztás. Még a mezei nyulak is odamerészkedtek, őziketáncot nézni. Rigó fuvolázott, tücsök hegedült, harkály dobolt a csőrével egy fa kopogós derekán, és Agancsos Szilveszter őziketáncmester olvadozott a büszkeségtől. Tanítványai éppen felálltak az őzike keringőhöz, amikor hirtelen nagyot zörrent a bozót, és a tisztás közepére ugrott egy rút, fekete farkas. 

— Mi dolog, hogy engem nem hívtatok meg a mulatságra? — kiáltotta fenyegető hangon. 

Az ijedségtől mindenkinek földbe gyökerezett a lába. A farkas fenyegetően nézett körül: 

— Táncolni akarok a legügyesebb őzzel! Hadd lássam, melyikőtök az?! Dermedt csend támadt. Senki sem mozdult. Ebben a pillanatban előugrott egy fa mögül a sete-suta őzike: 

— Velem kell táncolnod, ordas farkas! No, erre még nagyobb lett a megdöbbenés, de a kis sete-suta elszántan intett az erdei zenekarnak: 

— Húzd rá, tücsök! — és nyomban táncolni, pörögni, forogni kezdett a farkas körül. 

— Lássuk, meddig bírod a csárdást! A farkas nagyot mordult, és hetykén járni kezdte. Először tüzesen, azután lomhábban, és egyre csapzottabb lett a bundája. Az őzike szaporázta. A farkas lihegett. Az őzike cifrázta. A farkasnak kidülledt a szeme kínjában. Az őzike nagyot dobbantott: 

— Forogjunk! És elkezdett vele keringeni, de úgy, hogy a tisztásról mindig kijjebb és kijjebb vitte. A farkas szédült, lógott a nyelve, de nem akart szégyent vallani. A zenekar egyre húzta, a tücskök majd beleszakadtak a hegedülésbe, és most már az egész erdő visszafojtott ujjongással leste, hogy mi lesz. A sete-suta őzike egyetlen botlás nélkül táncoltatta ki a gonosz farkast a patakpartig. Ott elkiáltotta magát: 

— Szégyenszemre kitáncoltattalak! Fogj meg, ha tudsz! Hopp! Mint a nyíl, suhant át a patak felett, a túlsó parta. A farkas dühösen utánavetette magát, de már annyira szédült, hogy elvétette az ugrást, és belepottyant a vízbe. A kiálló köveken össze-vissza ütötte magát. A patak erős sodra jó messzire elvitte, mire végre partra tudott kecmeregni, de nem azért, hogy visszamenjen az őzikebálba, hanem hogy gyógyfüveket keressen a sebeire. Vonyítva bujdosott be a sűrűbe, ahová nem hallatszott el az erdő népének boldog ujjongása. Mert három nap, három éjjel ünnepelték a sete-suta őzikét. Hohó! ... Nem is jól mondom. Hiszen nem volt már sete-suta! Belőle lett a Zúgó erdő legügyesebb őzikéje. Vidáman táncol tavasztól őszig — virágot sem érint a lába. 

— Ugye szép? Ugye szép? — kérdezte a kék szarkalábaktól. A szarkalábak bólogattak, és elismerően mondogatták: 

„Kicsi, kerek, hófehér csigabiga belefér, folyosója csavaros, kívül-belül takaros!" 

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, fehér házikója van! .. . Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár: 

— Jaj, csigabiga, szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert három pettyemet már elrabolták! A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit: 

— Mit képzelsz, te pöttyös? Csupa virágpor a lábad, mind behordanád hozzám. Bújj el másutt! Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett ben-ne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. 

A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak katicák. Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben hullani kezdett a zápor. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát. Csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét. A bogarak kő alá, rög alá futottak az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött: 

— Csigabiga, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt a zápor, és ijedtemben elvétettem az utat. 

— Nincs hely! — szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott. 

— Legalább a hangyatojást hadd tegyem be hozzád, nehogy megázzék! — kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla. Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul, apró, zöld esernyőnek. A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos, mérges. 

— Még tovább viszem a házamat — gondolta —, hogy a hangyák se háborgassanak! 

Meg is tette. Nagy üggyel-bajjal ismét a hátára vette, és egy békarokka tövéig cipelte. 

— Na, itt jó lesz! — mondta, és büszkén körülnézett. Hát, képzeljétek, mit látott!? Egy csuromvizes tücsök állt előtte, sáros hegedűvel. 

— Kiöntött a lyukamból az eső, hajléktalan lettem. Ó, ó, cip-cirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlen estére, amíg a lakásom újra kiszárad. Szép nótával megfizetek érte. 

— Még csak az hiányzik! — fortyant fel a csigabiga. — Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől, te ostoba! 

Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. Útközben találkozott a katicával meg a hangyával, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát: 

„Kicsi, fehér csigaház, kerüld el, ha arra jársz, hiába is keresed, nincs ott vendégszeretet!" 

Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyoszöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici varázspálcáját, és felkiáltott: 

— Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat, éjjel-nappal, télen-nyáron, és amíg élsz, senki be ne tegye hozzád a lábát! A csigának a vére is meghűlt ijedtében, de abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem, kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, akármerre visz az útja. 

A hiú katicabogár egy esőcseppben nézegette magát, amely egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta.

– Ma is igazán csinos vagyok – gondolta.
– Olyan piros a hátam, mint a roppanós cseresznye a nyári lombkoronában, s a fekete pöttyeim, akárcsak a pipacs fekete porzói. Azt hiszem, nincs is nálam szebb bogár a diófán innen és túl.

Gőgösen nézett a fehér káposztalepkére, aki épp akkor szállt le a közelében sárgálló pitypangra.

– Micsoda közönséges öltözet! – Mondta ki félhangosan, hogy a lepke biztosan meghallja.

A hétpettyes katicabogarat annyira elfoglalta a gúnyolódás, hogy észre sem vette a felé közeledő nagy fekete hőscincért. A cincér óriási volt a katicához képest, és ilyen közelről még sosem látták egymást. Ahogy megrezgette hosszú csápjait, a kis katicabogár ijedtében a pitypang levele alá szaladt, és még azt sem vette észre, hogy a nagy rémülettől mind a hét pöttye lepotyogott a hátáról. Ha nem lett volna ilyen hiú, és nemcsak magát nézegette volna álló nap, talán tudta volna, hogy a nagy fekete hőscincértől nincs félnivalója, a diófa bogárnemzetségének legkedvesebb és legbölcsebb lakója ő.

A katicabogár egész délután a pitypang levele alatt remegett félelmében, csak akkor mert előbújni, amikor a hőscincér átballagott egy napsütötte, csillogó lapos kavics tetejére. A hiú katicabogárnak egészen másnap hajnalig kellett várnia, hogy egy tiszta harmatcseppben újra megnézhesse magát. Gőgös mosolya azonnal eltűnt arcáról, amint meglátta tükörképét.

– Jaj, nekem – gondolta.
– Hova lettek a pöttyeim, a hét gyönyörű pöttyöm?

Akárhogy nézegette magát, csak egy közönséges piros bogarat látott. Bogártársai elmásztak és elrepültek mellette. Akadt, aki meg sem ismerte, és olyan is, akinek így már nem volt kedve barátozni vele.

A piros katicabogár már nem gondolta azt, hogy olyan a színe, mint a roppanós cseresznyének, inkább, hogy olyan egyszerű és közönséges lett, mint a fehér káposztalepke. Naphosszat szomorkodott egy kövirózsa árnyékában, szégyellte magát, és mindennél jobban szerette volna visszakapni a hét szép pöttyét, hogy olyan lehessen, mint rég.

Arra repült a fehér káposztalepke, aki a méhecskétől hallotta, mi történt. A méhecskének a bodobács, a bodobácsnak pedig a hangya mesélte el a hétpettyes katicabogár történetét. A káposztalepke nem szerette a könnyeket, maga is végtelenül bánatos lett, ha másokat szomorkodni látott. A kis piros katica mellé szállt, aki erre szégyenlősen fordult el tőle. A katicabogár legnagyobb csodálatára azt mondta:

– Neked adok a négy pöttyöm közül kettőt.

A katica meglepődve, és a régi gőggel a hangjában így szólt:

– Ugyan, neked nincsenek is pöttyeid, csak egy egyszerű fehér ruhád.

Erre a pille barátságosan kacsintott, és széttárta a szárnyait. A katica lélegzete elállt, soha nem vette eddig észre, hogy a fehér lepke szárnyán két-két csodaszép fekete pötty rejtőzik.

Ahogy a pille megrezgette a szárnyait, két pötty hirtelenjében lepördült róla, és a katica piros hátára szökkent. Egyik az egyik szárnyára, másik a másik szárnyára. A katicabogár elpirult, megköszönte a káposztalepke ajándékát, és attól fogva jó barátok lettek. A kétpettyes katicabogár pedig korábban soha nem volt annyira büszke a hátán hordott pöttyökre, mint arra a kettőre, amelyet a káposztalepkétől kapott ajándékba.

Mégis szól a muzsikája.

Egész nyáron vígan él,

S éhezik, ha jön a tél."

virágporra rátalálok.

Összegyűjtöm, szedem néked

így eheted majd a mézet."

Gyorsan libben ide-oda,

Pici színes helikopter,

Sok szemével lesből figyel."

Nézem ahogy dolgozik a homokozóban.
Biztonságos a világ, hisz kisgazdám jól van!
Őrizem és figyelem, ahogy szobrot alkot,
nézem azt, hogy hogyan vág közben révült arcot.
Kilóg még a nyelve is, ahogy ás és formáz,
homokkupac tetején, tornyok sora sorjáz.
Így készül a homokvár, mese lesz belőle,
árkot ás és eltűnik a homok előle.
Készül kapu, ablak rá, pár kiugró ponton.
Remélem, nem leli meg az eldugott csontom!
Tegnap én is alkottam, alagutat ástam,
rég eldugott csontjaim, mind-mind megtaláltam.
Tettem hozzá még egyet, egyszer majd kiásom,
de vigyáztam, kisgazdám közben meg ne lásson.
Vár őrzi már kincseim, hiszen alá dugtam,
ha nem készül alagút, gazdám rá se bukkan.
Amíg vár áll, kincseim biztonságban lesznek,
jöhet sárkány, vagy sereg, csontomból nem esznek!

A hegytetőre
tábortűz illik,
roppan a rőzse,
lángja felizzik.

Esthajnalcsillag
égboltra szökken,
szalonnaillat
terjeng a zöldben.

Kosárból ital
a szánkba szárnyal,
jókedvre biztat,
dalolunk páran.

Forró csók csattan,
homlokom szédül,
a tölgyfa makkal
látott vendégül.

Kacag a csapat,
arcunkon nincs máz,
várjuk a hajnalt,
felkelő szikrát.

Csip-csip, kismadár
éledezik a határ

Csip-csip, kismadár
szemét nyitja napsugár

Csip-csip, kismadár
messze hangzó ének száll

Csip-csip, kismadár
felébredt a napsugár

Csip-csip, kismadár
erdő, mező táncot jár

Csip-csip, kismadár
mosolyog a napsugár

Cserregnek a verebek.
Nagy újság van, gyerekek!
Kis kertünkben hajnalra
kinyílott a hajnalka.

Itt a meleg, itt a nyár!
Mezítláb jár a madár;
ha elvásik a talpa,
felrepül a bokorra.

Nézd, hogy zsibog az utca!
Mennyi lányka, fiúcska!
Rétre mennek labdázni,
fogócskázni, cicázni.

Hozzávalók:
1 kg görögdinnye
1 csokor menta
1 citromból nyert citromlé
4 dl szódavíz
4 marék jégkockaka

Elkészítés:
A görögdinnyét feldaraboljuk, és késes aprítóba rakjuk. Ne turmixoljuk túl, csak annyira, hogy a dinnyehús folyékony legyen, de a magok egyben maradjanak.
A leturmixolt dinnyét egy szitán szűrjük át egy másik edénybe, így felfogva a magokat. Szórjunk bele ízlés szerint mentát, és törőfával megnyomkodjuk.
Hozzáöntjük a citromlevet (a dinnye édességéhez igazítva a mennyiséget), és felöntjük szódával.
A poharakat negyed órára hűtőbe tesszük, majd egy-egy nagy marék jeget szórunk bele.
Egy kis szűrőn keresztül a jégkockákra öntjük a dinnyés limonádénkat. Mentalevelekkel és citromgerezdekkel díszítjük, és azon hidegében fogyaszthatjuk is.

Zsófi sehogy sem tudott elaludni. Már régóta forgolódott, de csak nem jött álom a szemére. Ágya az ablakkal szemben állt, innen pont a csillagokkal telehintet bársonyos égboltra látott. Nagyon szerette nézni a fénylő holdat, a sziporkázó csillagokat. Most is egyre kitekintgetett. Volt egy olyan furcsa érzése, mintha onnan, az égről, a kinti éji világból őt figyelné valaki, és ez nagyon izgalmas és jó volt. Minél tovább nézte az éjszakát, annál biztosabb lett benne, hogy valaki igenis őt nézi. Az a kis csillagocska, az ablak felső sarkában, mintha hunyorogva kacsintgatna felé. Zsófi még nézegette egy ideig, de a csillagocska többször nem kacsintott, és nem is történt semmi. Zsófi egyre álmosabb lett, majd elaludt. Reggelre meg is feledkezett az egészről. Hanem aztán másnap este minden ugyanúgy történt. A csillagocska huncutkodva hunyorgott Zsófira, és nem is csak egyszer, hanem egészen addig folyamatosan, míg a kislány el nem aludt.

Hajnalban komor felhők úsztak az égre, és napokig el sem mentek, csak öntötték magukból fáradhatatlanul a szürke, unalmas, hideg esőt. Zsófinak nagyon hiányzott a csillagocska, sokszor gondolt rá még napközben is. Aztán egy napon nagy szél kerekedett, és ragyogó tisztára söpörte az égboltot. Olyan szorgalmas volt, hogy még a legapróbb felhőfoszlányt is messzire kergette. Zsófi alig várta az estét. Amikor ágyba bújt, azonnal észrevette a csillagocskát, pedig az nem is ott volt, ahol lenni szokott, hanem máshol. Mintha sokkal közelebb jött volna. Biztos, hogy ő volt, Zsófi megismerte kíváncsi hunyorgásáról. Meg sem lepődött, amikor a csillagocska megszólította.

- Szia! Mit csinálsz? - kérdezte csilingelő hangon egyre közelebb jőve.

- Téged nézlek - válaszolta Zsófi. - Régen láttalak, hiányoztál!

- Én itt voltam, de az a sok dagadt felhő eltakart. Megpróbáltam átbújni rajtuk, de túl hidegek és vizesek voltak, féltem, hogy elázom, ha közéjük furakodom, és a végén még megfakul a fényem. Ezért megpróbáltam megkerülni őket, hogy találkozhassak veled megint. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled!

- Akkor jól láttam, hogy közelebb jöttél! - örvendezett Zsófi.

- Mit csinálsz olyankor, amikor nem látjuk egymást? - érdeklődött a csillagocska.

- Oviba járok, ott játszani szoktam. Meg itthon is játszom.

- Mi az, hogy játszani? Hogyan kell olyat csinálni?

- Azt úgy kell, hogy játszani kell! Vagyis... igen, játszani úgy kell, hogy játszunk és kész. Érted?

- Nem. Mutasd meg! - kérlelte Zsófit a kis csillag, majd elgondolkodva hozzátette: - Mit gondolsz, tudnék én is játszani?

- Biztosan tudnál, játszani nem nehéz, a legkönnyebb és a legjobb dolog a világon! Játszani mindenki tud... csak ide kéne jönnöd hozzám, én mindig játszanék veled!

- Bárcsak odamehetnék! Akkor fényes nappal is együtt lehetnénk, és mindent megtudnék, amire kíváncsi vagyok, minden játékot megtanulnék, mindent megnézhetnék, kipróbálhatnék....- sorolta kívánságait a csillagocska, s közben egyre lejjebb csúszva az égről mind közelebb evickélt az ablakhoz. Egyszer csak megbillent, és zuhanni kezdett.

- Jaj, végem van, lezuhanok! - sikoltotta.

- Segítség! - kiáltott fel Zsófi az ablakhoz ugorva. - Lezuhan a csillagocskám, segítsen valaki!

Ekkor egy ezüstös holdsugár nyúlt ki szépen a föld felé zuhanó csillagocskáért, finoman, puhán elkapta, és óvatosan visszahelyezte az égre.

- Nagyon szeretnél a földre kerülni csillagocska? - kérdezte Hold apó a megszeppent kis csillagtól.

- Igen!Mindent látni és tudni szeretnék, ami a Földön van. Én földi csillag szeretnék lenni, és Zsófival szeretnék játszani mindig!

- Hmm - hmm - hümmögte elgondolkozva Hold apó. Talán van rá mód, hogy teljesüljön a kívánságod. De arra még várnod kell egy kicsit.

- Köszönöm! - csilingelte a csillagocska.

- Köszönöm! - suttogta Zsófi már félálomban.
Amikor reggel felébredt, hópelyhek libegtek az ablak előtt, az eget dundi hópaplanok borították. Egész nap esett a hó. Közeledett a karácsony. A hóesés másnap sem állt el, és aztán sem. Mire beköszöntött a karácsony este, vastag hóbundába öltözött minden odakint. Zsófi azóta sem látta csillagocskáját.

Amikor megszólaltak a karácsonyi kis csengők, és Zsófi a szobába lépett, első pillantása a csillagszórós karácsonyfacsúcsán üldögélő karácsonyi csillagra esett. A szíve nagyot dobbant örömében. Ő az! Az ő kíváncsi csillagocskája! Nem lehetett nem megismerni, ilyen kedvesen, ilyen huncutul, ilyen meleg fénnyel, ennyi szeretettel csak ő tudott ragyogni! Hát sikerült, mégiscsak sikerült a Földre kerülnie! És amikor anya, meg apa nem figyelt, Zsófi titkon rákacsintott a csillagocskára, az meg vissza őrá. És Zsófi tudta, hogy nagyon boldog napok várnak rájuk.

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.

A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:

– Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak–bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!

Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! – magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:

– Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!

De hol járt már akkor az a szél!...

A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:

– A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!

Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:

– Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.

Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!

– Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? – zokogott keservesen a pitypang.

– De bizony megleltem – felelte vígan a tücsök –, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
– Még hogy én kopasz maradjak? – kiabált a pitypang. – Mi történt a bóbitámmal?

– Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.

– Mint én?

– Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?

– Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!

– Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.

Recept II.
1 rész glicerin (5 ml)
5 rész mosogatószer (25ml)
11 rész víz (55 ml)

Ez egy nagyon kreatív alkotójáték, és mivel nyakig maszatosnak lehet lenni közben a gyerek imádják.

Hozzávalók:
a tojáshéj, ami a tetején van egy picit kilyukasztva vagy megtörve (minél több)
tojástartó, hogy ne boruljanak fel a héjak
különböző színű festéket (ez lehet ételszínezék, tempera)
kartonpapír vagy régi póló
kellékek a kartonpapír vagy régi póló rögzítéséhez

A játék igényel némi előkészületet, és nyugodtan megbízhatjuk vele a gyerekeket is. 
A tojáshéjakba bele kell tölteni a festéket és rögzíteni a kartonlapot a kertben.  

Amikor minden kész, az udvaron felállított célpontot már lehet is dobálni. Ha olyan alapanyagokat választottál, akkor a végeredményként kapott összefröcskölt művet el is teheted emlékbe.

Ha nem szeretnénk, hogy a gyerek vizesek legyenek, mert mondjuk felhősebb az idő, akkor itt egy remek ügyességi játék.

Hozzávalók:
néhány vastagabb törzsű fa egymáshoz közelebb
egy gombolyag madzag

A fák törzsei közé ki kell feszíteni a madzagot úgy, hogy egyik fa törzsét megkerülve kell a következő fához menni és így tovább. A végeredmény egy kaotikusnak tűnő pókhálót formál.
Ezen az akadálypályán kell átkelni az egyik oldalról a másikra.

Eszközök:
Bármilyen lapos, nehéz tárgy megfelelő a nyomás kifejtéséhez: telefonkönyvek, szótárak, enciklopédiák, stb. Nem tanácsos közvetlenül a könyv oldalai közé tenni a virágokat, mert a összekenhetik a lapokat. Helyette tedd több ív nedvszívó papír közé a növényeket és erre tedd a könyveket!
 Vannak speciális itatóspapírok is, de az újságpapírok vagy az extra-vastag papírtörölközők ugyanolyan jó szolgálatot tesznek.

Virággyűjtés és préselés:
A legideálisabbak a száraz nyári napok a virággyűjtésre. Ekkor a növények nedvességtartalma is alacsonyabb, meg aztán ilyen szép időben sokkal jobb is kirándulni menni, mint esőben.
A legjobban préselhető növények azok, amelyek már eleve laposak, például a százszorszép, az árvácska, a boglárka, a gyöngyvirág és az ibolya. Más virágok is alkalmasak, például a szívvirág, a különböző muskátlik és harangvirágok. Nem csak virágokat érdemes préselni, hanem leveleket is, például borostyánt, mentát, kerti zsálya levelet.
Engedd el a fantáziád és próbálj ki többféle növényt is. Arra figyelj, hogy ne száradjanak sokat, legjobb, ha hazaérve azonnal lepréseled őket.
Hogy a növények szép színei megmaradjanak, a préselés során olyan helyre rakd őket, ahol meleg és száraz a levegő. Például alkalmas hely a padlás, a garázs polcai. A száradási idő függ a hőmérséklettől, a páratartalomtől és a virágok típusától. A kicsi virágok négy-öt napon belül szárazak lehetnek. Nagyobb virágoknak akár nyolc nap is szükséges. A száraz virágok merevek és papírszerűek lesznek. Ha túl korán veszed ki őket a présből, összeráncolódhatnak.
 Ha préseléskor a növény esetleg ragadt, ne próbáld meg lehúzni, mert elszakadhat. Kérd meg anyát, hogy egy vékony kés élével fejtse le,  vagy a lapot egy rövid időre tegye gőz fölé!

Felhasználás:
A préselt növényeket rendkívül sokféle módon is felhasználhatod.