- Jószéf - kiáltotta Benjámin -, az istenért, láttad az Egyetlenegy arcát?

- Láttam, ahogy ott ült trónján a zafírfényben - szólt József -, emberi alakkal és emberi képpel, meghitt fenségességében. Mert szakálla derengve csillogott, halántéka a tincseivel oldalt, és barázdák szántották, mélyek és jóságosak. Szemének alja finoman és fáradtan esett be, s szeme nem volt túlságosan nagy, de barna és csillogó, s gondterhesen kémlelt felém, amint közelebb léptem.

- Úgy rémlik - mondta Benjámin -, mintha Jákóbot látnám, atyánkat, amint rád tekint.

- Ímhol vagyok - mondotta, s miután szemét rövidlátó módra összehúzta, majd pedig szemöldökét fölvonta, csodálkozva és mulatva fűzte hozzá: - No lám, egy idegen. - A nem idevaló állat és Jákób új alakja már rég fel kellett hogy tűnjön neki, hacsak nem volt túlságosan rövidlátó, de első pillanatra úgy tett, mintha semmit se látott volna. I./4. Jákób Lábánhoz érkezik

Jákób lehunyta szemét, és mosolyogva megrázta fejét. Ej, gondolta, miközben szíve és gyomra körül máris érezni kezdte az irtózatot; no nézd csak, nézd! Incselkedő álomkép, bohó káprázat. Szememet sötétség függönyözte - most, hogy szabad, bambának tetteti magát. Titkon csakugyan ennyire hasonlítanának a nővérek egymáshoz, jóllehet hasonlóság vonásaikban egyáltalán nem mutatható ki, és csak ha alszanak, akkor lehet észrevenni? Nézzünk hát csak jobban oda!

De azért még nem nézett oda, mert félt, és akármit mondott is magában, az csak az irtózat locsogása volt. Annyit látott, hogy az alvó szőke, és orra kissé pirosas. Keze bütykével megdörzsölte szemét, és kényszerítette, hogy lásson. Lea volt az alvó."
I./3. A menyegző

---