Sárgarépa,
burgonya,
kukorica,
paprika.
Karfiol és karalábé,
zöldbab, zeller, csalamádé.
Cékla, zöldborsó, saláta,
rebarbara, retek, spárga.
Káposzta, lencse, uborka,
vöröshagyma, kapor, torma.
Fokhagyma, tök, cukkini,
sóska, spenót, brokkoli.

Paradicsom, padlizsán,
zöldséget falj, kiskomám!

 

nő, ha eső esik rája.

De elázna, meg is fázna,

ha nem sütné napsugárka.

Zöld saláta szoknyájára

kényes, mint a király lánya.

Csipkés fodra nem lóg porba,

fejecskéjét fennen hordja.

Rokolyája, friss torzsája

nyuszié lesz vacsorára.

- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!

Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a hüvely is.

- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából igazuk is volt.

Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.

- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.

- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a legkisebbik. - No, hamarosan elválik!

- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.

- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.

- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt a többiek szeme elől.

- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.

És ő is eltűnt.

- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.

- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a természet nem feledkezett meg róla.

- Lesz, ami lesz!

Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló esztendeje nyomta már az ágyat.

- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.

De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja munkában volt.

Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és kinyitotta.

- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan hogy kerülhetett ide a magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.

És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát, aztán munkába ment.

- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.

- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét. Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.

- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.

De lássuk, mire vitte a többi borsószem!

Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: "Fogjon meg, aki tud!" - az ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.

A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit a világnak.

A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.

- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a legérdemesebb.

A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.

A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága; végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni benne.

- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt igaza.

Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Kész csoda, hogy eddig még nem lépett rá senki. Öcsike gyorsan felvette, óvatosan a markába zárta, és sietett anya után, aki már éppen megállt, hogy bevárja őt.
- Segíts nekem Öcsike! - mondta anya elindulva. - Nagyon sokat vásároltunk, ez a kiflis zacskó folyton ki akar csúszni a kezemből. Ezt hozd te légy szíves!

- Anya, nem lehet. Most nem tudom. - válaszolta Öcsike.
- Nem lehet? - csodálkozott anya. - Miért nem lehet?
- Mert akkor kiesik! - felelte Öcsi.
- Kiesik? Mi esik ki, és honnan? - érdeklődött anya.
- A barátom. Ő fog kiesni a kezemből, pedig az nem lenne jó! - válaszolta Öcsike titokzatosan. Erre anya újból megállt.
- Megnézhetem a barátodat?
- Látod? Ő az. - nyitotta szét óvatosan a markát Öcsike. - Ugye hazavisszük?
- Tehát ő az. Egy földigiliszta. Hazavihetjük, de otthon a kertben el kell engednünk. - mondta anya, és a táskájában kotorászva kihalászott belőle egy üres kis dobozkát.
- Tedd bele a barátodat, itt biztonságban lesz, és a kifliket is tudod hozni!
- De jól kitaláltad anya! - örvendezett Öcsike.
Hamarosan hazaértek. Öcsi bevitte a konyhába a kifliket, és kivitte a kertbe a gilisztát. Játszani szeretett volna vele, megvigasztalni, hogy ne legyen szomorú. A giliszta egy kis ideig nem mozdult, lehet, hogy azon gondolkozott, hova került, mit csináljon, merre menjen, de lehet, hogy csak unatkozott, és arra várt, hogy elkészüljön az a gilisztacsúszda, amit Öcsike máris készített neki lehullott száraz ágacskákból, levelecskékből. Már majdnem teljesen elkészült, amikor a giliszta elindult. Sebesen haladt az eper ágyásban egy parányi repedés felé, és mire Öcsike észbekapott, már be is fúrta magát a repedésen át a földbe. Öcsike döbbenten nézte, aztán sírva rontott be a konyhába.
- Itt hagyott! Pedig éppen készen lett a csúszda, még csak ki sem próbálta! - zokogta anya lábait átölelve - Nem akart velem játszani, pedig megmentettem az életét! Nem szeret engem!
- Csacsikám, a giliszta csak azt 🤬, amit tennie kellett. Ő nem csúszdázni szeret, hanem a földben bujkálni. Neki az az öröm, ha keresztül-kasul járhatja a földet, azt eszi, és közben megpuhítja. Majd meglátod, tavasszal milyen szépen fog nőni az eper a kertünkben, abban a földben, amit a barátod hálából, amiért megmentetted az életét, jól átforgatott. - vigasztalta anya Öcsikét. Öcsi hitte is, meg nem is, amit anya mondott, a sírást abbahagyta ugyan, de még szomorkodott. És a tavasz még olyan messze volt.
Egy napon, amikor megint sokat gondolt giliszta barátjára, elhatározta, hogy azért is lesz egy olyan gilisztája, aki nem bújik a földbe, hanem vele fog játszani. Leemelte a fürdőszoba polcáról a fogkrémet, és kinyomta az egészet a szobájában a szőnyegre. Jó hosszú lett. És kanyargós. És kék-fehér csíkos. Öcsike sokáig játszott vele, de egy idő után elunta, már szívesen épített volna inkább a szőnyegen, de nem tudott, mert ott volt a fogkrém-giliszta. Megpróbálta visszatuszkolni a tubusba, de sehogyan sem sikerült, és a szőnyeg is csupa maszat lett. Anya szerencsére segített eltűntetni a pót-gilisztát, és nem is haragudott. Legalábbis nem nagyon.
Hosszú és hideg volt a tél. Öcsike nagyon aggódott a barátjáért, félt, hogy megfagy a hideg földben, de apa elmagyarázta, hogy a giliszták ilyenkor olyan mélyre bújnak a földben, ahol nincs fagy.
Aztán megjött a tavasz. Öcsike izgatottan leste nap, mint nap a barátját, hátha megpillantja valahol. De hiába, nem látta sehol. Lassacskán érni kezdett az eper. Öcsike minden nap ott kuksolt az eprek mellett legalább fél órát, és beszélt a barátjához. Elmesélte mi volt az oviban, meg, hogy mit álmodott, verset is mondott neki, néha még énekelt is. Remélte, hogy a gilisztácska meghallja.
Hamarosan megérett az első szem eper, majd sorban a többi. Öcsike leszedett néhányat, és amikor megkóstolta, rögtön tudta mitől ilyen finom.
- Anya, még soha, de soha nem volt ilyen sok és nagy és gyönyörű és finom eper a kertünkben! Igazad volt, mégsem felejtett el a barátom!
- Tudod öcsike, nem csak az lehet a barátunk, aki játszik velünk, mindenki úgy mutatja meg a szeretetét, ahogy tudja. A gilisztácska például így.
Öcsike visszaszaladt a kertbe, és alaposabban megnézte az eperágyást. Ahogy nézte, egyszer csak észrevett egy gilisztát, aztán még egyet, és még egyet, és sokat, sokat.
- Ezek a barátom barátai, és gyerekei, most már mind, mind a barátaim! - gondolta, és biztos volt benne, hogy az ő gilisztája esténként arról mesél a földben, hogyan mentette meg ő, Öcsike egyszer régen. És ettől a naptól kezdve, valahány szem epret csak megevett, mindegyiket megköszönte a gilisztáknak. 

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.— Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom — mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.— Hogyne, hogyne, hát persze! — bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott, és simogatta a kalászokat.Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.— Fiatalság, hálátlanság — mormogta már csak inkább magának.A nyár persze erre is bólintott.Sóhajtott egy nagyot a tavasz.— Úgy bizony! — füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött.— Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék — mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellékuporodott, de a szeme fönn, az ágak hegyén járt.— Rázintsd már meg azt az alsó ágat — enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. — Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.— Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! — fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.— Hű, de finom, hű, de jó! — ujjongott a nyár.— Hát igen, már ehető — mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. ,,Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam — gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. — No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" — villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.— Nini, cseresznye — dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.— Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet!— Abbizony már az enyém! — nyelvelt vissza nyár úrfi.— Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! — markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.— Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!— Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.— Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.— Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.— Nem vagyok szemtelen.— Az vagy, ha mondom.És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak.Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.— Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam — mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.— Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! — kiáltott utána a nyár meghatódva.Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak.Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.

„Éretlenek!" - morgolódott, ahogy továbbgurult a gyümölcsös traktorkerekek által kijárt, széles országútján.Hamarosan újabb fához érkezett. A gyümölcsfa kunkorodó, lándzsás levelei között illatos, finoman pelyhes, mosolygó őszibarackok szunyókáltak.
- Üdvözlet a hamvas bőrűeknek! Guszti vagyok, a cseresznyegyerek!
- Nézzétek, milyen cuki pofa! - kiáltotta a legkövérebb barack asszonyság. - Guszti... szép neved van! Üdvözöllek az őszibarackok családja nevében! Mondd, mi szél fújt erre?
- Nem a szél fújt! - vágta rá Guszti. - Magamtól jöttem. Fel akarom fedezni a világot!
- Igazán tiszteletreméltó a terved! - szólt Mariska elismerően. - Van is egy remek ötletem! Látod ezeket a ládákat itt? Holnap jönnek a szüretelők. Azt ígérte a kertész, hogy kimehetünk a piacra. A szellőfiú folyton azt suttogja, hogy az a világ közepe, ahol aztán mindent láthatsz! Mindenféle gyümölcsöt, zöldséget, még állatokat is! Ha kedved van, tarts velünk!

A magasból egy seregély leselkedett a gyümölcsösre. Éles szemével észrevette a lepottyant cseresznyeszemet. Nagyot nyelt, és lecsapni készült Gusztira. Luló, a szolgálatos madárijesztő szerencsére észrevette a támadót. Hirtelen meglendítette a karját, mire a madár rémülten elmenekült.

- Kis cseresznyeszem, légy óvatosabb! - intette Luló.

- Köszönöm - pihegett Guszti. - Hú, alaposan rám ijesztett ez a fekete madár.

A madárijesztő ügyetlenül pukedlizett. A hátába szúrt karó akadályozta a mozgásban.

- Luló vagyok, szolgálatodra! Meglep, hogy egy cseresznyeszemet látok errefelé! Hallom, szeretnél szétnézni a nagyvilágban. Én is megtenném, de tudod, ez a szörnyű karó...

Luló festett szája mosolyra húzódott.
- Azért még fel tudlak emelni, ha akarod!
- A ládába?
- Igen! Ahogy Mariska mondta! Ha akarod, beteszlek oda.

Guszti boldogan begurult Luló foszladozó cérnakesztyűvel borított kezébe. A madárijesztő merev háttal emelte fel a kis cseresznyét, és óvatosan begurította a láda sarkába.

- Aludj egyet, kicsi Guszti! Holnap nagy út vár rád! - suttogta.

A cseresznye másnap reggel nagy lármára ébredt. Megérkeztek a szüretelők. Guszti kíváncsian kukucskált ki a láda oldalfalának lécei között. Még soha nem látott ennyi embert együtt. „Milyen jó lehet közöttük" - gondolta sóvárogva. „Olyan vidámak."

A munkások a gyíkok fürgeségével bujkáltak a barackfa ágai között, és óvatosan, egyesével szedték le az érett gyümölcsöket. Még le sem ment a nap, amikor a ládák már megteltek.

Mariskát Guszti mellé ültették.

- Hát ez nem túl kényelmes! - zsémbelt Mariska. - Húzzátok össze magatokat, szomszéd asszonyok!
- Ne dühöngj, Mariska. Látod, hogy ők is alig férnek el. Inkább azt mondd meg, hogy most mi fog történni velünk?

Mariska már nem tudott válaszolni, hangját elnyelte a teherautók motorjának zúgása. Egy nagy pocakos, harcsabajszú ember magyarázott a sofőröknek. Krétával jelölte meg a ládát, amelyikben Guszti és Mariska kucorgott.

- Emberek! Ezeket a ládákat a Bosnyák téri piacra vigyétek!

Erős kezek ragadták meg és emelték magasba a gyümölcsöket. Koppant a láda feneke a platón, és felberregett a motor. A teherautó egész éjjel gurult velük.

Guszti még félálomban volt, amikor hajnalban hirtelen kivágódott az ajtó. A sofőr és a két rakodómunkás lehelete szabálytalan, fehér párafelhőt rajzolt a levegőbe.

- Ezeket itt Julcsa néni standjához vigyétek! - hangzott fel a sofőr utasítása, és a ládák máris a levegőbe emelkedtek.

Guszti ahogy csak bírta, odaszorította magát a láda oldalához, nehogy kipottyanjon. De nem félt.
Ámulva nézte a piaci forgatagot.

Tarka ruhás emberek járkáltak fel és alá, kíváncsi szemmel fürkészték a portékát. Nagyszájú kofák dicsérték az árujukat, vagy kóstolóra biztatták a vevőket.

Guszti csodálkozva nézte a rengeteg standot. Az emberek szalmasárga lángosért álltak sorba, a hosszú asztalok alatt ugráló verebek méretes morzsákat cipeltek. Egy magas falú kartondobozban összebújt kölyök vizslák várták a sorsukat. Volt, aki gombát árult, más állateledelt, mézet vagy sajtot. De a piacon húsbolt is volt, meg pék, meg kínai ruhaüzlet. Még régiségkereskedőt is látott.

Julcsi néni standja hátul, az őstermelők között állt. A kofaasszony izgatottan magyarázott a szomszédjának.

- Gyuluskám, mára ígérték a szállítmányt a sógoromék. Tudod, minden évben én szoktam eladni a barackot, ami a gyümölcsösükben terem. Hol lehetnek már ezek az emberek? A vevők szétszednek!

Nem kellett sokat várnia. Néhány perc múlva a háta mögött magasodott a sok láda.

- Itt az illatos őszibarack! Édes, mint a méz! Egyenesen Juhépusztáról! Ezt vegyék, ezt vigyék!

Julcsi néni hangja mindent túlharsogott. Hamarosan kígyózó sorokban álltak a vevők a pultja előtt.

- Mondd, vajon most mi történik velünk? - kérdezte Guszti.
- Hát, ezt én sem tudom! - felelte izgatottan Mariska.

Julcsa néni fáradhatatlanul szolgálta ki a vevőket. Egyik láda a másik után ürült ki.

- Tessék! Mit adhatok?
- Olyan gyönyörű ez az őszibarack! Vinnék belőle a kislányomnak egy kilót!
- Máris adom, fiatalasszony!

A kofaasszony szeme megakadt Gusztin.
- Nézzen már ide! Hát ez meg hogy került ide? Egy szép szem piros cseresznye. Tudja mit? Ezt ráadásnak adom! - mondta nevetve.

Mariska és Guszti egy fonott kosárban érkezett meg a Majolika utcába.

Panni az édesanyja elé szaladt.

- Anya, anya! Mit hoztál a piacról?

A mama óvatosan rakosgatta a konyhaasztal terítőjére az őszibarackokat, és a legvégén az egyetlen szem piros cseresznyét.

- Ezek a gyümölcsök olyan gyönyörűek! - sóhajtotta Panni. - Nincs szívem megenni őket...

Az anya szeretettel simogatta meg kislánya barna copfos fejecskéjét.

- Ne mondj ilyet, egyetlenem! A vitaminra szükségünk van. Hanem tudod mit? Támadt egy ötletem! Ezek a gyümölcsök valóban különlegesek. Nézd ezt a barackot! - mutatott rá Mariskára. - Nézd ezt a szem cseresznyét! Elültetjük a magjukat a kiskertbe, s ha szerencsénk lesz, nálunk is terem majd barack meg cseresznye!

Így is történt. A következő tavaszon két gyönyörű gyümölcsfa sarjadt a kiskertben. Egy lándzsás levelű őszibarack, és egy cseresznye. Panni, hacsak tehette, a kis fák mellé telepedett le a kertben. Ott szeretett olvasni, játszani.

Néhány év múlva a dúsan termő gyümölcsfák csodájára járt a Majolika utca minden lakója. Nem is sejtették, hogy a két fa minden éjjel Panniról, a szomszédokról, na meg a Bosnyák térről, a világ közepéről beszélget.

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájunkak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állatt nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akár hogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában . Hát, Uramfia, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Jaj, ha meglátja a vadász még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s keservesen vinnyogott.

- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen, hogy mind magad ennéd meg!
No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.

Cerceruska zokogva mesélte el, mi történt velük.

Kicsordult a könny a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek a palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

,,Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy. Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.

- Hol van Cerceruska?

- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kerestette az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy elfogják az őzecskét.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai. Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni.

Kelj ki, édes Cerceruskám,

tónak fenekéből,

nagy halnak beléből!

Fenik a kést gyenge bőrömnek,

véget vetnek immár szegény életemnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

A király kézenfogta Cerceruskát, fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.

Szár tetején bimbó virít
Csuda édes illattal,
Ebből lesz az epervirág,
Újra minden tavasszal.

Dolgos méhek szorgalmasan
Szállanak a virágra,
Virágból így eper lesz majd,
Nem dolgoztál hiába.

Magocskád, mit elültettél
Így változott eperré,
Nincs más hátra, edd meg gyorsan,
Mielőtt más megenné!

A fehércsokoládét vízgőz fölött megolvasztjuk.
A mascarponét kikeverjük 5 dkg porcukorral és hozzáadjuk a fehércsokit és a felvert tejszínhabot.
Az eper felét összeturmixoljuk, (én villával nyomkodtam) 5 dkg porcukorral.
Az eper másik felét feldaraboljuk.
Pohárba rétegezzük az epret, krémet és az eperöntetet.
Tegyük hűtőbe fogyasztás előtt!

Daráld le alaposan a kekszet, majd keverd hozzá a megolvasztott vajat, hogy egy olyan masszát kapj, amit egy vajjal kikent tortaformába nyomkodhatsz egyenletesen. Az alappal nincs más dolgod, de ha szeretnéd, egy kis édesítőszer vagy kakaót is keverhetsz bele, így édesebb (vagy kakaós) lesz az alap.

A túrót nyomkodd össze, keverd hozzá joghurtot, add hozzá az édesítőszert, a citrom reszelt héját és frissen facsart levét, majd mehet bele a vaníliarúd. Miközben a túrós masszát hagyod pihenni, a lapzselatint egy dcl vízbe téve oldd fel. Nagyon figyelj rá, hogy csak melegedjen a víz, de ne forrjon. Ha elkészült, keverd a túróhoz, majd tedd rá a kekszes alaphoz, és ezt is oszlasd el egyenletesen. Már majdnem meg vagy, most tedd az egészet a hűtőbe!

Ha akarod, egyszerűen ráteheted a gyümölcsöket a tetejére, de készíthetsz rá zselét is. Ha az utóbbit választod, a zselé csomagolásán lévő leírást használd, és langyosan öntsd a torta tetejére. Ebben az esetben hosszabb idő kell neki, hogy megdermedjen, de egyébként is érdemes egy éjszakát állni hagyni, hogy tökéletesen összeérjenek az ízek! Isteni lesz, jó étvágyat kívánunk hozzá!

hirdetes

Elkészítés:

Olvasszuk fel a cukrot a vízben, tegyük fel főni, csak addig melegítsük, amíg elkezd főni, majd tegyük bele az epret és főzzük 20 percig. A 20 perc elteltével öntsük egy szűrőbe az epret és hagyjuk jól lecsepegni. Az epret rakjuk egy tepsibe és tegyük be az előmelegített sütőbe, 180 fokon 35-45 percig hagyjuk a sütőben, amíg megszárad de vigyázzunk, meg kell őriznie a rugalmasságát, majd rakjuk befőttesüvegekbe, zárjuk le és tegyük a kamrába.

Elkészítés:

Az epreket alapos, többszöri mosás után megtisztítjuk, és egy nagyobb, 6-7 literes fazékba rétegezzük a cukorral. Jól szellőző konyharuhával letakarva 24 órát állni hagyjuk.
Ezután feltesszük a tűzhelyre, burgonyatörővel kicsit törünk rajta, sok eperszem így is egyben és darabos marad, felforraljuk (5 dl eperlevet üvegbe szörpnek kimertem, hogy kicsit sűrűbb legyen), és a forrástól számított 20 percig közepes hőfokon (jól rotyogjon) főzzük - keverjük, közben többször lehabozzuk.
Előre kimosott - legkönnyebb mosogatógépben magas hőfokon - és kiszárított üvegekbe majdnem színültig töltjük, a fémtetőt erősen rácsavarjuk, 5 percre fejtetőre állítjuk, majd visszafordítva száraz dunsztba tesszük, és abban hagyjuk min. 24 órát dunsztolódni, majd felcímkézhetjük, és a végleges helyére tesszük.