A fa teste akkor görbe,
Ha nem egyenes a ... (törzse)

A fa dísze, koronája,
Napfény evéshez: a szája.
Zöld és a fán jó sok él,
Nem más, mint a ... (falevél)

Vizet hogyha iszom,
Szívószálként használom.
Kapaszkodni segítenek,
Sok kusza szál: a ... (gyökerek)

Fák ruhája én vagyok,
Rá erősen tapadok.
Minden törzset megvédek,
Jó pajzs vagyok: a ... (fakéreg)

Gólya, gólya,
hosszúláb,
hol kezdődik a világ?
– A tó szélén ring a nád,
ott kezdődik a világ…

Gólya, gólya,
hosszúláb,
hol ér véget a világ?
– Ha az a tó enni ád,
egy tóból áll a világ.

Volt egyszer egy tündér, kinek tölgylevelekből volt fonva a koszorúja. Az erdő tündérkéje volt. Az erdő neki panaszkodhatott, ha túlságosan nagy lármát csaptak a madárfiókák, mikor a mókusok rakoncátlankodtak, s csupa játékból prédálták a makkot, vagy ha sehogy sem bírt szép sötétkék színt váltani a sápadt ibolya. Ilyenkor, ha valami panasza volt, addig-addig zúgott az erdő, míg szép rózsaszínű fellegvárából leszállt a tündérke, és megkérdezte:

 

- No, mi bajod, erdő barátom? Ki vétett ellened?

 

Éppen így történt egy csúf, esős, ködös őszi napon is. A kis tündér esőköpenyben jött le, tudta, hogy bizony náthás is lesz, de csak megtette az erdő kedvéért.

 

- Oh, hát mi történt már megint? Kire van panasz?

 

- Senkire, jó tündérke. A madárkák szépen viselik magukat, a mókuskák bizonyosan  képeskönyveket nézegetnek odúikban, és a kis ibolya sem nyílik már többet.

 

- De hát akkor mi a bajod?

 

- Szép szeretnék lenni. Olyan rongyos és kopott már a ruhám. Fehéret szeretnék. A fejemre pedig szép, fényes koronát.

 

- Hm, hm - szólt a tündérke, és elgondolkozott. - Nem tudsz te aludni, fiam, ha korona lesz a fejeden Ej, csak az pihen igazán, ki csak virágot tűzhet a kalapja mellé.

 

- De én azt szeretnék - zúgott az erdő.

 

- Legyen! - szólt a tündérke, és intett a pálcájával.

 

Zsörtölődve jött elő egy öreg apó valahonnan a levegőből.

 

- Öltöztesd az erdőt fehérbe - szólt a tündér. - És a fejére tégy koronát.

 

Hipp-hopp, megtörtént. Az erdő talpig fehérben csillogott, s nagy, fényes korona volt a fején.

 

- Milyen szép vagyok most! - szólt kevélyen. -Hej, csak jönnének a madárkák, hogy mulathatnék velük.

 

A madarak fenn voltak a felhők táján, és el akartak szállni messzire.

 

- Nini, milyen fehér erdő van odalenn - szólt az egyik kis madár. - Szálljunk le rá.

 

Leszálltak. De a pompás fehér erdő nagyon hideg volt. Csupa hóból meg zúzmarából volt a ruhája.

 

- Nem ér ez a pompás, de hideg vendéglátás semmit - szólt az öreg madár. - Szálljunk tovább.

 

- Milyen szép vagyok most - szólt később újra az erdő. - Hej, csak jönnének a mókuskák, és mulattatnának.

 

A mókuskák bent ültek a jó mohás odúcskáikban, mogyorót ropogtattak, ha megunták a szundikálást.

 

- Jó lenne kimenni - szólt egy kis fekete mókus.

 

De a nagypapa, a tapasztalt öreg, szürke mókus így szólt:

 

- Ki ne menjetek, fiaim. Az erdő szép most, de olyan kényes, hideg, hogy nem adna nektek egy fél makkocskát sem.

 

Az erdő csak tovább unatkozott.

 

- Milyen szép vagyok! - szólt még egyszer. - Hej, csak néznének fel rám a kék ibolyák, és mesélnének valamit.

 

A kék ibolyák ott lapultak a sok barna levél és moha alatt.

 

- Jó lenne kinézni - szólt egy kis bimbó.

 

De a nagy, zöld levél, a tapasztalt öreg anyóka így szólt:

 

- Ki ne dugd a fejedet, fiam. Az erdő most kevélységében olyan hideg, hogy rögtön megdermednél.

 

És a szép, pompás erdő magára maradt. Nem keresték fel sem a madarak, sem a mókuskák, sem az ibolyák, kik mind úgy szerették addig, míg egyszerű volt s csak virágot tűzött a kalapja mellé.

 

Az erdő elhagyatottságában, unalmában egyre sóhajtozott. Addig-addig, hogy kis prémes bundájában lejött a tündérke.

 

- No, mi baj megint, édes erdőm?

 

- Vedd el a szép ruhámat, a koronámat - susogott az erdő szégyenlősen. - Mit ér a pompa, a fény, ha nincsenek az embernek barátai?

 

A kis tündér nevetve intett a botjával. S egy szép, derült arcú kislány röppent elő valahonnan a levegőből.

 

- Szedd le az erdő ruháját, és add vissza a zöld lombokat és a virágokat.

 

Hipp-hopp, megtörtént. És az erdő régi, kedves egyszerűségében fogadta vissza barátait: a dalos madarakat, a fürge mókuskákat és kék szemű ibolyát.

 

Oh, micsoda vásár lett most. A madarak csipogtak, a mókuskák futkostak, labdáztak a sok lehullott makkal, az ibolya odasimult a tölgy lábához, és elmondta neki a legszebb mesét, amit csak tudott.