A KIS PIROS AUTÓ NAGY KALANDJA

A kis piros autó az óvoda öltözőszekrényén parkolt. Ő volt az egyik kisfiú jele. Éjjel-nappal ott őrködött, őrizte a kisfiú holmiját, s egyúttal mutatta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez a gazdája helye. De a kis piros autó néha már nagyon unatkozott az öltözőszekrényen.

– De jó lenne kicsit gurulni, világot látni! – ábrándozott.

A többi jel azonban nem értette meg kalandvágyát.
– Miért nem jó neked itt? – kérdezte a szomszédos eper, az egyik kislány jele. – Itt mindig jó meleg van, és fontos feladatot végzünk.

– Jó itt, de szeretnék néha kiruccanni! Megnézni, mi van az ajtón túl – felelte a kis piros autó.

Egyik nap aztán gondolt egy merészet, és amikor a gyerekek ebéd után lefeküdtek aludni, és az óvoda elcsendesedett, óvatosan leugrott az öltözőszekrényről, és kigurult az ajtón, le a lépcsőn, át a nyitva hagyott bejáraton. Hopp, máris kint volt az udvaron!

– Nahát, mekkora tér! – örült meg a kis piros autó. – Mennyi hely van itt! És milyen sok játék!

Lelkesedésében körbe-körbe száguldott az udvaron! Még az sem zavarta, hogy időnként elakadt a sok homokban, és csak nehezen bírt tovább haladni. Hamar rájött azonban, hogy a járdán akadályok nélkül roboghat, és le-fel furikázott. Később kipróbálta a csúszdát, bekukkantott a faházikóba, és szóba elegyedett az úthengerrel. Egészen összebarátkoztak, az úthenger is örült a társaságnak. A kis piros autó megígérte neki, hogy máskor is meglátogatja.
Végül ment még egy egészen nagy kört. Úgy tervezte, hogy utána visszatér a helyére, hiszen a gyerekek lassan felébrednek a délutáni alvásból, s nehogy ne legyen ott az öltözőszekrényen, amikor szükség van rá! Hogy kétségbeesne a kisfiú, ha nem találná ott! Ezt pedig semmiképpen nem akarta.

Csakhogy mielőtt a bejárathoz érkezett, az egyik nagy bokor tövében meglátott egy labdát, amelyet délelőtt kint felejthettek. Nem csoda, alig lehetett észrevenni a zöld ágak között. A kis piros autó úgy vélte, nem hagyhatja ott a labdát, hiszen akkor ki tudja, mikor látják meg, mikor kerül a helyére! Így megpróbálta kitolni maga előtt a járdára. A labda nagy volt, az autó kicsi, szegény megizzadt vele. De nem akarta feladni.

– Gyerünk, gyerünk, a gyerekeknek szükségük van a labdára – biztatta magát.

Tolta, tolta maga előtt a nagy labdát, az úthenger lelkesen biztatta, szívesen segített is volna neki, de sajnos nem mozdulhatott a helyéről.

– Most már a járdán van, ott biztosan megtalálják, amikor kijönnek – szólt az úthenger. – Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg.

– Köszönöm a segítséget – hálálkodott a labda.
– Szívesen – lihegte a kis piros autó.

Aztán megállt egy pillanatra, kifújta magát, mert nagyon elfáradt, majd elköszönt a labdától és az úthengertől. Igyekeznie kellett, hiszen sok időt töltött az udvaron. Beosont a bejáraton, feldöcögött a lépcsőn, besurrant a résnyire nyitva hagyott ajtón, és már az öltözőben volt. Gyorsan visszaugrott a helyére.

Szerencsére nem késett el, a gyerekek még a csoportszobában pihentek.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte az eper szemrehányóan. – Már azt hittem, sose jössz vissza! Nagyon szomorú lett volna a kisfiú, ha nem talál itt.

– Tudom, nem is hagynám őt soha cserben – válaszolta a kis piros autó. – Az udvaron jártam, rengeteget robogtam, játszottam, beszélgettem az úthengerrel, és még egy labdának is segítettem.

– Tényleg? – csodálkozott az eper, és a többi jelnek is tátva maradt a szája.
– Tényleg – bólintott a kis piros autó, de többet már nem mondhatott, hiszen kinyílt a csoportszoba ajtaja, és kijöttek a gyerekek.

Elfáradt a nagy kalandban, s a vidám zsivajban elszenderedett a kis piros autó. Álmában újra az udvaron száguldott.