Az anyukák és a gyerekek megfogják egymás kezét és így próbálnak meg egy lufit a levegőben tartani. Játszhatjátok zenére is. Aki a legtovább tartja fent a lufit, az a győztes pár!

– Kézen fogva futás a célig, majd vissza /ugyanez a feladat hátrafelé.

– Talicskázva haladás a célig, majd vissza.

– Szülők talicskában tolják a gyerekeket, így kerülnek meg egy bóját, vagy zsámolyt.

-Anyukák a hátukba veszik a lurkót, így viszik a célig – visszafelé már szaladhatnak is.

– Ugrókötéllel lovacskázva kell a célig futni és vissza (a kötél a gyerkőc hóna alatt van, anyuka fogja a két végét).

-Anya bal lábát és a gyerkőc jobb lábát egymáshoz kötjük, így kell elsántikálniuk a célig, meg vissza.

Anyukák háttal ülnek, gyerekek a hátukon mutatják (masszázsnak sem utolsó!):

Egymással szemben ülve mondják és mutatják a gyerekek:

Simogat kedvesen (anya arcán),

ütöget mérgesen (anya tenyerébe),

csiklandoz viccesen (anya nyakán),

csipked hegyesen (anya arcán óvatosan),

táncol ügyesen (kezeket forgatva),

te is tudod, mondd velem (anyára mutatni)!

Tenyérsimogató, ezúttal a gyerekek simogatják és mutatják anya tenyerén:

 

Így készül a virág-Mérjük ki, majd keverjük össze a por alakú összetevőket, majd ehhez adjuk a vajat, és gyúrjuk össze a tésztát. Formázzunk 2-3 cm átmérőjű golyókat, ezeket tegyük kb. 3 cm-re egymástól a sütőpapírral kibélelt tepsibe.

Vegyünk 1-1 db színes cukorkát, és nyomjuk a golyók közepébe. Ettől kissé megreped a tészta széle, rusztikus szirmokká változik. Cukorból az M&M's cukrot ajánlom, mert bírja a sütést, nem fog szétfolyni, szétolvadni. Csak a szádban olvad, nem a sütőben.

Tegyük az egészet előmelegített sütőbe, kb. 170 fokon, 10-15 perc alatt megsülnek a virágok.
TIPP: a maradék cukorból készítsünk szárat és levelet a virágnak.

Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:

-          Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!

-          Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!

-          Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?

-          És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?

-          Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.

-          Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!

-          - Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

-          Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!

-          Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.

-          Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.

 

Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:

-          Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!

-          Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!

-          Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?

-          És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?

-          Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.

-          Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!

-          - Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

-          Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!

-          Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.

-          Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.

 

Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”

Pedig akkor még éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán.

Jaj, hol van még anyák napja?!

Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebből megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.

Mindennap elővette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.

Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez.

-          Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?

-          Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.

-          Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!

-          Jaj, Katika, bizony rosszul tudod! – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!

-          Én tudom! – kiáltotta Danika. – Vasárnap lesz.

-          Vasárnap! Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?

De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:

-          Anyák napja lesz, óvó néni, kérem!

-          Az bizony! – felelte az óvónéni. – Verset is tanulunk, szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!

Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.

Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégse ment haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.

Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.

-          Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.

-          Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni -, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!

De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában:

„Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorka szívért.”

Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:

-          Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!

-          Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi -, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni!

-          Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika -, legfeljebb nem veszem meg a cukorka szívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.

De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép, tarka selyemkendőt.

Elbúsulta magát Zsuzsika. Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.

Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából.

Meg is szólították:

-          Mit búsulsz, Zsuzsika?

-          Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!

-          Ne búsulj, Zsuzsika – vigasztalták őt a százszorszépek -, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édes anyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!

-          Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott, majdhogy sírva nem fakadt:

-          Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?!

Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsika, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben …

Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elveszett, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen holnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján …

És a kétfillérest úgyse tudta senki felváltani.

 

Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék.

Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:

– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!

– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.

– Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.

– Nekem van! – mondta Dönci komoran.

Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:

– Hol szerezted?

– Útközben.

– Rettenetes!

– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.

– Oszd meg velem.

– Mit?

– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.

– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:

– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?

– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.

– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?

– Már nem töröm. Már kitaláltam.

– Akkor meg mi a baj?

– Mégsincs meglepetés.

– Ez érdekes!

– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!

– Hol vetted?

– Rigó bácsinál.

– Finom ajándék!

– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.

– És te?

– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.

– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.

– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.

– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!

– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.

– És hol a dió?

– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!

– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.

– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.

– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.

– A rókával! – bökte ki Dönci.

– Csak nem bántott a beste?

– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.

– No és?

– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!

– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.

– Miből?

– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.

Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.

– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!

Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.

– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?

Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:

– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!

– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!

Édesanyából csak egy van a világon, a világon
És amiből csak egy van azt vigyázom, vigyázom

Az élet útján az Anyukám az irányom, az irányom
Bárhol járok, télen-nyáron másnak is ezt kívánom

Ha Anyukám bácsi lenne, a királyom, a királyom
De Anyukám a legszebb néni, imádom, imádom

Köszönöm, hogy megszülettem csillagom, virágom
Anyák Napja alkalmából a legjobbat kívánom!

Édesanyából csak egy van a világon, a világon
És amiből csak egy van azt vigyázom, vigyázom

Az élet útján az Anyukám az irányom, az irányom
Bárhol járok, Véle járok, másnak is ezt kívánom

Ha Anyukám bácsi lenne, a királyom, a királyom
De Anyukám a legszebb néni, imádom, imádom

Köszönöm, hogy megszülettem csillagom, virágom
Anyák Napja alkalmából a legjobbat kívánom!

 

 

 Beszélgessetek apukával arról, hogy  mivel tudnátok örömet szerezni  anyukának? Mik a szeretet jelképei?( az ölelés, virág, köszöntés ). Mivel hálálhatnátok meg  anyának ezt a sok mindent, amit értetek tesz? (leginkább kedves szavakkal, sok segítséggel és apró szívből jövő ajándékokkal )