Azon a nyáron apám velünk élt és minket szeretett,
kullogtam a kis család után a mólón.
Figyeltem a stéget, hogy éjszaka, másokkal
ott ülnék, néhány üveg bor körül,
az üreseket távcsőnek használnánk,
és Tihany felé dobálnánk, át az Árok fölött.

Az üvegek persze lassan gurulva pottyannak a vízbe
a stégről. Mindenki elaludt körülöttem,
volt szerelmeim anyáira gondoltam:
ők majd álmodnak velem és emlegetnek a válás
és az új választottak rossz döntései után.
Neked (mert legjobban te hiányoztál)

Mintha két rétege volna,
S a külső szüntelen beomolna,
Mállik a magas kőfal,
Peregve tágul, hull magába le,
Darabos zokogással
Borul rá kettős élete.

Szakadatlan ropogás fentről:
Jelene vékony sávján áttör
Az összes salétromszagú év.
Porladó napjai vastag
Csomókban lerakódnak és
A múlt boltíve beroskad.

Kezét arcára tapasztja, ha
Megrendül újuló robaja
Lezúduló évtizedeknek.
Csikorog fogai közt a homok.
Hajszálrepedéssel erednek
Ismét az esték és hajnalok.

Rázkódik, zuhog a kőtörmelék,
Rés, torlasz, amerre lép.
Mit kezdjen ideje szilánkjaival?
Szemcsés fénygerenda vibrál
Átlósan, éteri választóvonal.
Kétfele élni nem bír már tovább.

*

Miért maradnál itt tovább,
Ha nem vár semmi máshol?
Vedd már észre magad, elég
Volt az önáltatásból.

Azért fogsz magadnak helyet,
Mert egyelőre nincs jobb?
Hogy ott vagy, ahol épp lehetsz,
Maradni még nem indok.

S hogy minden ide köt? Hiszen;
Annál nincs semmi rosszabb.
Ami romlásnak indul, az
Mindent magába rothaszt.

Volt idő, emlékszel, mikor
Még elképzelhetőnek
Tartottál sok más életet:
Mind elvették-e tőled?

Nem ragaszkodnék annyira
Itt semmihez se most már.
Menj, szívj friss levegőt. Tovább
Úgysem jutsz a saroknál.

Mint aki otthonhagyta – mondjuk a
valamilyen papírt és visszafordul,
vagy keresi a kulcsot: kulcslyuka
tátong; vagy pénzt; – ilyenkor aki feldúl

lakást: széthány mindent az asztalán,
öltönye zsebét forgatja, kiránt
cipőt, hogy oda esett: az talán
nem hagy-e úgy mindent – minden iránt,

ami nem az, csak addig nem közömbös,
amíg ki nem derül, hogy az sem az,
sőt: eltép, széket falnak nekilökdös;
utólag aztán – jó, ha nincs nyoma. S

mellettem nem maradhat senki, hogy
„kialakul”, majd. Én sem várhatok.

Fehér Renátó – 1989-ben született. Költő, kritikus, Budapesten él. 2017-től a Hévíz folyóirat munkatársa, majd 2018-tól a lap szerkesztője. 2017 augusztusa és 2018 augusztusa között a Litera.hu szerkesztője. A közép- és kelet-európai irodalmakra, kiemelten a visegrádi országok irodalmára fókuszáló Csirimojó Kiadó szerkesztője. Verseskötetei a Garázsmenet és a Holtidény.

Fehér Renátó: Pótturnusok

Azon a nyáron apám velünk élt és minket szeretett,
kullogtam a kis család után a mólón.
Figyeltem a stéget, hogy éjszaka, másokkal
ott ülnék, néhány üveg bor körül,
az üreseket távcsőnek használnánk,
és Tihany felé dobálnánk, át az Árok fölött.

Az üvegek persze lassan gurulva pottyannak a vízbe
a stégről. Mindenki elaludt körülöttem,
volt szerelmeim anyáira gondoltam:
ők majd álmodnak velem és emlegetnek a válás
és az új választottak rossz döntései után.
Neked (mert legjobban te hiányoztál)
elővigyázatosságból írni is akartam,
de be volt ázva a telefonom.

Minden nap fizettél egy lángost, mikor együtt.
Éjjel úszni mentem, nem jöttél velem.
A helyi tévén hallottam, hogy
fogyó Holdban melegebb a víz, mint a levegő,
de az őr kidobott a strandról.

A hely kipróbált, úgyhogy egyedül voltam lenn,
Anyut már nem tanácsos mozgatni,
téged nem láttalak évek óta,
a többiek meg olaszba mentek,
de tisztán, üvegből már egyikük sem issza a bort.
Jövőre velük tartok, ha a tenger is kivárja