Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.

Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

szeretni jó.

mert mindent elcseszel, ez nyilvánvaló,

és akkor is szeretni foglak,
ha megint minden kiesik a kezedből,
földön truttyanó joghurt, szétszóródó kávé,

cisszenő rizsszemek, töredező cigarettaszálak,

akkor is szeretlek,

ha pipaszár-lábaid összeakadnak járás közben,

és orra buksz, és csupa kék-zöld folt leszel,

mintha vernélek, pedig nem is verlek,

holott rászolgáltál a szokásos kétbalkezességeddel

és a szokásos kétballábasságoddal,

hát nézz már magadra,
tényleg, szerinted hogy festesz,

mint egy rakás szerencsétlenség,

de én mégis szeretlek,
egyszerűen mert ilyen vagyok,

nem bírlak nem szeretni, próbáltam már, nem ment,

úgyhogy akkor is szeretlek, ha a ruháid

úgy állnak rajtad, mint vasvillával találomra

egy kupacba dobált turkálós göncök,

azok is, turkálós göncök,

de te is tudod, hogy van, aki turkálóból

is úgy öltözik, mint Lady Diana,
máson meg a legdrágább szalonok árui is

úgy lógnának, mint tehénen a gatya,

hát én ilyen gatyás tehénnek is szeretlek,

a sminked tiszta szégyen, mint egy tigrises arcfestés

valami béna majálison, kilencéveseknek,

kész tortúra veled végiglejteni az utcán, de komolyan,

valami mazochista lehetek, hogy ezt bevállalom,

ugyan hol szedte össze ezt a csajt,

a híd alatt vagy egy aluljáróban,

gondolják szánakozva az emberek,

én meg széles vigyorral vonszollak,

mint egy soknapos hullát kötélen,

mert így szeretlek, tényleg, arra már gondoltál-e,

mi lenne veled, ha nem szeretnélek,

összeesnél sisteregve, mint a lepisált tábortűz,

szétesnél, mint kártyavár hurrikán idején,

úgyhogy szedd már össze magad valami trágyavillával,

és ne szipogj itt nekem teljesen értelmetlen dolgokat,

hogy szerelmes lettél, és nem belém,

ez lehetetlen, elhiszem, hogy ő olyan gyengéd,

megértő, szinte már nem is fiú, szinte lány, értem,

belefutottál valami lágytojás-tökű idiótába, értem,

de egyszerűen képtelenség ez az egész,

semmi valóságalapja, hiszen szeretlek,

érted, hogyan verjem ennél jobban a fejedbe,

hogy SZERETLEK?