A költemény a késő ősz gyönyörű, melankolikus, jelen idejű képével indul. Első szerkezeti részének (1–3. szakasz) kulcsszavai a nincs és a nem. Az indító kép szomorú idilljét a tájból hiányzó életelemek (madárdal, virágok, illatok, színek, fény) negatív előjelű felsorolása teszik komorrá. Az első egység igéi (hervad, hullanak, zörög, nincs, (nem) lengedez, (nem) búg, (nem) illatoz, borong, (nem) mosolyog), igenevei és melléknevei (tarlott, szomorú, kiholt) is az elmúlás, pusztulás világává varázsolják a tájat. A mély magánhangzók túlsúlya (hangszimbolika) és a hangutánzó, hangulatfestő szavak jelentéstartalma, asszociatív ereje is fölerősíti ezt. A táj, a természet – a képiség és a zeneiség szintjén is – a vesztett szépség és boldogság világává válik.

A bőséges klasszicizáló – de itt inkább archaizáló funkciójú – szó, fogalom (labyrinth, Zephyr, symphonia, nectár, thyrsus) ellenére is sok tekintetben a romantikus tájképfestészetre emlékeztető első rész előkészíti a második egység moralizáló szentenciamondatát, felkiáltását:

„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

A második egység kulcsszava az örök, visszafordíthatatlan idő. A természet elmúlásának képei az emberi élet elmúlásának toposz-párhuzama. Berzsenyi művében az antikos, archaikus motívumok, fogalmak mellett az idő a reneszánsz-barokk kor ismert allegóriájával szerepel a versben.

Az idő-allegóriát követő versmondat („Minden csak jelenés...”) figyelmeztet rá, hogy az élet csak látszat. (Érdemes összevetni Berzsenyi művét Arany János Lejtőn, Vajda János Nádas tavon vagy Babits Mihály In Horatium, Esti kérdés,Ősz és tavasz közöttcímű verseivel.) A vers elején megszólaló kívülálló, szemlélődő beszélő az utolsó két szakaszban a mű központi alakjává válik. A váltás magyarázatát a vers szentenciája adja, amelyben konvencionális megoldás, hogy az általános érvényű igazságot a beszélő magára vonatkoztatja. A tételszerű igazság (törvény) így személyessé válik: az elmúlás versindító képei metaforikusan az egyén élettragédiáját fejezik ki. A gyorsan elmúló boldog ifjúság feletti kesergés a Horác című vers befejezéséhez hasonló.

Allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt megszemélyesítés; a szóképben a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik.

Szentencia: 1. bölcs mondás (lat.); általános igazságot, erkölcsi tanítást kifejező tömör mondat, költemény; 2. ítélet; 3. sententia; verstechnikai megoldás, amelyben a költő az elősorolt képek (pictura) után összegző résszel zárja a verset vagy versegységet, pl. Csokonai Vitéz Mihály Az estve című versének az emberi egyenlőtlenségről szóló része.