Célba dobhattok: 

A fa dísze, koronája,
 Napfény evéshez: a szája.
 Zöld és a fán jó sok él,
 Nem más, mint a ... (falevél)

Vizet hogyha iszom,
 Szívószálként használom.
 Kapaszkodni segítenek,
 Sok kusza szál: a ... (gyökerek)

Fák ruhája én vagyok,
 Rá erősen tapadok.
 Minden törzset megvédek,
 Jó pajzs vagyok: a ... (fakéreg)

A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tőle Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön
– Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
– Hát ezt nem tudom megérteni – morgott a kertész – képzeld csak a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
– Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tűnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belőle A kicsi leányka megállt a fa előtt
– Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
– Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
– A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

Így is lett. Négy kis pelyhes rigófióka bújt ki a tojásokból. A legkisebb, aki legutoljára bújt ki, a Csöpi nevet kapta – talán éppen azért, mert ő volt a legkisebb. Csöpp kis rigófióka volt, de nagyon élénk! Amikor a mamája vagy a papája megérkezett a fészekhez egy-egy finom, kövér gilisztával, bizony ő tátotta legnagyobbra a száját, hogy neki jusson a legjobb falat. Ez persze nem mindig sikerült, hiszen szülei ugyanolyan gondosan etették a többieket is, mint őt.

Szépen éldegélt a rigócsalád, a szülők szorgalmas munkája révén a kisrigók gyorsan cseperedtek és tollasodtak. Amikor a macska, vagy a karvaly kóborolt a fészek környékén, a rigószülők gyorsan csendre intették a csivitelő kicsiket, akik szófogadóan meg is lapultak a fészek mélyén, amíg a veszély el nem múlt. Olyan szépen megerősödtek, hogy egy szép júliusi napon már elkezdhették szárnyaik próbálgatását. Kiugrottak a fészekből és a bokrok alatt rejtőztek el; a szüleik ide hordták nekik a táplálékot. Addig, amig ők gilisztavadászaton voltak, a kicsik próbálgathatták a repülést. A szülők persze felhívták a fiókák figyelmét arra, hogy legyenek óvatosak, bárki arra jár, gyorsan röppenjenek vagy fussanak be a bokrok alá! Csöpi is így éldegélt a bokrok alatt, azonban kicsit lustácska volt. Inkább szaladgálni szeretett; a repülést alig-alig próbálgatta. (Pedig ha tudná milyen nagy szüksége lesz neki majd arra!) A finom gilisztákért is a mamája vagy papája elé szaladt, hiába mondta az neki, hogy inkább próbáljon meg felröppenni.

Történt egyszer, hogy a rigószülők kicsit sokára érkeztek meg, Csöpinek már nem volt türelme várni. Messze merészkedett a bokroktól, hátha hamarabb meglátja mamáját vagy papáját. Sétált, ugrándozott, megszemlélte a sárga gólyahírt, rácsodálkozott az égszínkék nefelejcsre (meg is csipegette egy kicsit), jót kortyolt egy kis tócsa friss vizéből, amelyben a tegnapi eső vize gyűlt össze. Sütött a nap és Csöpi jól érezte magát: szép volt körülötte a világ.

Egyszercsak furcsa érzése támadt. Biztosan ti is éreztetek már ilyesmit; megérzi azt az ember – akarom mondani: kisrigó, ha valaki figyeli. Hátrafordult, és éppen abban a pillanatban, amikor egy sötét árnyék suhant feléje! A macska volt az. – Menekülni kell! - jutott egy szempillantás alatt Csöpinek eszébe anyja tanítása és már rohant is, ahogy csak a lábai bírták. Rohant, rohant, de már érezte, hogy elveszett! A lábaiból kezdett kifogyni az erő és a bokrok messze voltak... Még egy pillanat és bekapja a macska!

– Repülj! Hallotta ekkor a kiáltást. Az anyja kiáltott, aki visszaérkezve már messziről észrevette a veszélyt. Csőréből az össze gilisztát kiejtve sietett kicsinye segítségére. De már késő volt. Nem tudta már elterelni Csöpiről a macska figyelmét, csak egy kiáltásra futotta: – repülj! És éppen abban a pillanatban, amikor a macska a száját kitátotta, hogy félelmetes fogai közé ragadja a kismadarat, Csöpi az utolsó erejét is összeszeve elrugaszkodott...

Az utolsó pillanatban feltört benne az ősi ösztön: a madárnak repülnie kell! Néhány szárnycsapás, és Csöpi anyjával együtt beröppent az oltalmat adó bokrok közé. Tetvérei is rémülten figyelték a jelenetet és megnyugodva vették körül a remegő kismadarat, mikor megmenekült. Csöpi első repülése az életét mentette meg. Nem is feledkezett meg a gyakorlásról soha többé, és pár nap múlva már vígan kanyarogva repült a fák között és ügyesen röppent ágról ágra, hogy megtanulja még mindazt, amit egy kisrigónak kell ahhoz, hogy felnőhessen.